2017. július 1., szombat

Spoiler

13 okom volt... Miután megnéztem a sorozatot (minden héten vártam az újat, így valójában már legalább 2-3 hónapja végeztem vele), eldöntöttem, hogy nekem ebből kell egy Alex és Hannah beszélgetés a túlvilágon. Sajnos se ihlet, se életkedv, se elég erőt nem éreztem ahhoz, hogy én ebbe belekezdjek. Most azonban itt van és lehet örülni... Vagy éppen, hogy nem. Szóval halott!Hannah, majdnemhalott!Alex, bűnbánó!Alex és persze angst. Remélem nem baj, hogy kissé késve hoztam. Jó olvasást!



 Furcsa dolog a halál. Legalábbis, Alex Standall, a semmiben lebegve, így gondolta. Épphogy meghúzta a fegyverén a ravaszt, azonnal ide került. Semmi "fény az alagút végén" meg hasonló baromságok. Csak egy egyszerű, és hatalmas semmi.
 - Nem ilyennek képzelted, ugye? - Hallott meg hirtelen egy túl ismerős hangot.
 - Hannah? - Fordult a felé sétáló, mosolygós lány felé.
 Ahogy egyre közelebb ért, úgy tűnt egyre inkább grimasznak az a mosoly. Hannah karján furcsa módon éktelenkedett a halálának oka. Nem az, ahogyan a kádban ülve felvágta az ereit, ezzel kifolyatva a lelkében felgyülemlett szomorúságot, hanem szó szerint. A lány ugyanis már majdnem, hogy kazetta szalagokból állt. Alex megszámolta. Tizenhárom különböző színű szalag fonta körbe a karokat, ezzel örökké megbéklyózva Hannaht.
 - Nem hittem, hogy ilyen hamar találkozunk. - Ért most már elérhető távolságba.
 - Sajnálom. - Mondta ki az első szót a srác, ami eszébe jutott, miközben a könnyei lecsorogtak az arcán.
 Hannah csak állt ott és most valóban elmosolyodott. Megpróbált vigasztalón végig simítani a másik arcán, de gúzsba kötötték életének láncai.
 - Én nem gondoltam bele mit teszek és hogy ez milyen hatással lesz másokra. - Hadarta továbbra is a fiú, nem nézve egykori legjobb barátja szemébe. - Én tényleg nem érdemlem meg az életet. Ezért is tettem azt, amiért most itt vagyok.
 Meglepődött, ahogy a szemben álló hirtelen megölelte és úgy próbálta nyugtatni. Eltartott egy darabig, mire a remegés abbamaradt. Leültek egymás mellé a végtelenbe, pont mint régen a Monet's kávézóban, és hallgatták egymás lélegzet vételét. Megnyugtató volt.
 - Tudod, Alex - kezdte Hannah halkan -, ez még nem a halál.
 A fiú értetlenül nézett a lányra.
 - Ezt hogy érted?
 - Azt gondoltad, hogy tényleg nem lesz semmi, miután otthagyod azt a világot? - Nézett rá haja mögül, a mellette ülő.
 - Akkor hol vagyok? - Fordult körbe értetlenül a srác, de mint az előbb, most is csak a végtelent látta maga előtt elterülni.
 - Küzdenek még érted a kórházban. - Magyarázta Hannah. - Az édesapád és a barátaid is aggódnak. Nem kellett volna ezt tenned miattam... Azokért a kazetták miatt. Neked még van választásod.
 Alex csak bámult maga elé és hirtelen képek villantak be a szeme elé. Az apukája, ahogy megtalálja őt a szobájában. Clay-ék, akiknek még egy valakit kell elveszítsenek, mert ő meghúzta a ravaszt. Az orvosok, akik éppen az életéért küzdenek.
 - Mi lesz, ha itt akarok maradni? - Ocsúdott fel a bámészkodásból hirtelen.
 - Az még spoiler, de tudd, hogy én megbocsájtottam. - Kelt fel mellőle Hannah és elindult vissza oda, ahonnan jött. - Remélem jól választasz. - Szólt még hátra, és integetve eltűnt a semmiben.
 Utána akart kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Csak a fejében tomboló fájdalmat érzékelte és egy távoli hangot hallott, ami lassú, de ütemes pittyegést adott ki magából.
 És akkor, Alex Standall, kinyitotta a szemét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése