2017. július 24., hétfő

Mondd meg neki

Csillának szeretettel.. Ne várj túl sokat, és remélem valamit elérek vele :") Tudod, én nagyon furcsán köszönöm meg az embereknek a dolgokat... Hozzá a DAL.


 Dean Winchester megtörten ült a konyhakövön és épp fel akarta bontani a második sört is, mikor meghallotta, hogy közeledem. Nem volt kedve semmihez és senkihez, éreztem már előre. A mai nap után pedig főleg nem. Még egy olyan embert vesztettek el, aki közel állt hozzájuk. Persze Sam-et jobban megviselte, főleg, hogy úgy néz ki, a holttest még csak most került elő, de azért ő se volt toppon. Már épp azon volt az idősebb Winchester, hogy elküldi a fenébe az érkezőt, de mikor meglátta, hogy én vagyok, azonnal felpattant.
 - Jen? - Nézett rám tátott szájjal.
 - Hiányoztam? - Vigyorogtam rá.
 Dean végig nézett rajtam, mintha kócos, szőkésbarna hajamból meg tudná állapítani, hogy tényleg én vagyok-e. Szó nélkül lépett elém, hogy megöleljen.
 - Így meg fogok fulladni. - Nyögtem, majd nevetve tűrtem, hogy a másik ismét megszorítson. - Jut eszembe. Hol van Sam?
 Igen, ez volt a legfontosabb kérdés, ami abban a pillanatban eszembe jutott.
 - Téged keres. - Engedett el végre az idősebb fivér.
 - Én itt vagyok. - Vontam vállat.
 - Azt látom. - Nevetett fel végre, a mai napon először Dean őszintén. - Menjünk és keressük meg az öcsikémet. Csak egy várossal ment arrébb.
 Lesétáltunk az Impalához és beülve, elindultunk, hogy megtaláljuk a másik testvért. Nagyon reméltem, hogy még nem késtem el.

~~0~~0~~

 Egy vérfarkas vadászaton találkoztunk először. Sam Winchester az első pillanattól fogva az életem része lett. Érezni lehetett köztünk a szikrát és nem is húztam sokáig. Persze Dean szerint még így is teljesen felesleges volt az első három randi. Viszont legalább a negyediken léptem, és megcsókoltam azt a férfit, akivel együtt akartam leélni az életem, bármilyen hosszú is legyen az.

~~0~~0~~

 Az élet iróniája talán, hogy azon a bizonyos vadászaton, egyedül indultam el megölni a vérfarkast. Pont, mint régen, mikor még magányosan harcoltam a szörnyekkel szemben. Azóta mennyi minden megváltozott! Beköltöztem a bunkerbe a Winchesterekhez és már a karikagyűrű is ott csillogott az ujjamon. Igaz, hogy nem arany, hanem csak egy kis, automatából véletlen kihalászott, műanyag gyűrű, de az egész nem számított. Együtt voltunk és már a tudat, hogy reggeletne az ő arcát látom meg felkelés előtt, megnyugtatott. Egészen addig az utolsó alkalomig.

~~0~~0~~

 - Sam ki fog ugrani a bőréből, ha meglát. - Csapott a kormányra boldogan Dean, miközben túlkiabálta az éppen szóló Metallica számot.
 - "And nothing else matters"! - Énekeltem én is, és úgy éreztem, hogy most aztán minden helyre jöhet az életemben.
 Sose tévedhettem volna ekkorát. Hiszon most viszem oda Deant. Oda, ahol mindennek vége kell hogy legyen, de ezt az utolsó utat még meg kell tennem. Érte, hogy ne az a reggeli csók legyen a búcsúnk.
 - Ugye megmondod Sam-nek, hogy szeretem? - Néztem hirtelen a vezetőre, mintha csak most jutott volna eszembe.
 - Mondd meg neki te. - Nevetett a másik.
 Bárcsak megtehetném. - Gondoltam magamban, de attól még tovább énekeltem a dalt.

~~0~~0~~

 Mikor megálltunk a hullaház előtt, furcsa érzés támadott meg, mintha ki akarnák szakítani valamimet. Megmagyarázhatatlan rosszullét tört rám, majd kiszállva a kocsiból kiadtam magamból mindent.
 - Jól vagy? - Sietett mellém Dean.
 - Persze, csak valószínűleg az autó összerázta a gyomrom. - Sóhajtottam mélyeket és letöröltem a könnyeimet. - Menj előre nyugodtan.
 Dean, persze először nem akart otthagyni, de mi tévő legyen ilyenkor az ember? Inkább szófogadón elindult hamis FBI-os jelvényével az alagsorba. Igen, így lesz a legjobb.
 Ahogy Dean háta eltűnt az ajtó mögött, felegyenesedtem és egy remegős sóhaj után, elindultam, hogy utoljára lássam a testvéreket.
 Lent csak egyetlen helyiségben világított a neon lámpa. Bent pedig Sam Winchester térdelt, egy letakart hulla mellett.
 - Annyi mindent csinálhattunk volna még. - Csuklott el a hangja. - Miért kellett neked egyedül menned?
 - Na, mi van Sammy? - Ment be fütyürészve az idősebbik, de mikor meglátta, hogy öccse milyen állapotban van, azonnal odasietett.
 Ahogy Sam ránézett testvérére, valami elpattant benne. Remegő kezekkel nyúlt bátyja felé, majd magához szorította, miközben ő kiadta a felgyülemlett feszültséget és szomorúságot.
 Dean nem értette mi a baj és nem is tudhatta még, hiszen épp most hozta a jó hírt, hogy minden visszatérhet a normális kerékvágásba. Láttam rajta, ahogy oldalra nézett és egy szörnyű érzés kerítette hatalmába. Visszfojtott lélegzettel húzta le szabad kezével a mellettük lévő hulláról a leplet.
 Feltépett mellkas, hiányzó szív, szőkésbarna haj, mosolygós arc. Én feküdtem ott az asztalon.
 - Ez nem lehet. - Lehelte Dean elképedve. - Az előbb én még...
 Az ajtó felé fordult, ahol egy halvány árnyékként ott álltam, miközben potyogtak a könnyeim. "Ugye megmondod Sam-nek, hogy szeretem?" Remélem tényleg átadja az üzenetem. Láttam a Winchesteren, ahogy szép lassan felfogja, hogy mi történhetett.
 Hogy nem vagyok ott valójában.
 Hogy igenis meghaltam azon a vadászaton.
 Hogy én csak nem akartam, hogy Sam egyedül maradjon a fájdalmával.
 Hogy kötelességemnek éreztem, elmenni hozzá, hogy ő idejöjjön.
 Hogy most végleg itt kell hagynom őket.
 Egy szomorú mosollyal néztem az idősebb fivérre, aki még mindig engem bámult. Bólintottam, majd intettem egyet. Igen, mostmár nyugodt szívvel hagyom itt őket, hiszen tudom, hogy mindig vigyáznak egymásra.

4 megjegyzés: