2017. július 24., hétfő

Elég lenne a fele

Gina:

 Hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. A fülemben csengtek Dean szavai, ahogy rárivallt a húgomra.
 - "Ölj meg!" "Mire vársz?" - Zúgott a fejem.
 Nem értettem, hogyan kerülhettünk ilyen helyzetbe.
 - Mit csinálsz, Dean? - Nyögtem ki végre, amit akartam.
 Mintha most jött volna rá, hogy ott állok Alexa mögött, rám emelte zöld szemeit és csak a megrökönyödést tudtam kiolvasni belőle.
 - Menj innen Gina! - Intett egyet óvatosan, hiszen a torkának még mindig neki volt szegezve a kés. - Ez nem a húgod.
 Értetlenül léptem egyet előre, de abból, hogy a penge közelebb került Dean torkához, azonnal tudtam, hogy ne tegyem meg mégegyszer.
 - Miről beszélsz? - Kérdeztem, már a könnyeimmel küszködve. - Mit jelent ez, húgi?
 Alexa, nagyot sóhajtva, kissé lejjebb engedte a kezét.
 - Igaza van. - Mondta, majd lassan felém fordult.
 Nehezen fogtam fel, hogy mit látok. Alexa ruhái cafatokban lógtak róla, de nem is ez volt a legfeltűnőbb, hanem ahogy a szemei rám villantak. Szurokfekete volt, és én sikítani akartam. Nem! Ez nem a valóság! Megint csak álmodok. Nem történhet meg.
 - Egy csettintésemmel meg tudlak titeket ölni, szóval ne nagyon ugráljatok. Még te se, Castiel. Nagyobb az erőm, mint a kis démon barátaitoknak. - Mosolyodott el és nekem rá kellett jönnöm, hogy aki előttem áll, az nem a testvérem.
 Álszent udvariaskodással hajolt meg Dean előtt és invitálta mellém, hogy végre megfoghassam a kezét. Persze ez nem kerülte ki Alexa figylemét és egy gúnyos horkantás után, elterült a hozzá közelebb eső ágyon.
 - Látom összemelegedtetek abban az egy évben, míg fent voltatok. - Bámulta a plafont egyfolytában, míg kezei a tarkóján pihentek.
 - Lex... - Kezdtem volna bele egy hegyibeszédbe, de valójában nem tudtam mit szólhatnék ehhez.
 Szinte köszönetet kellett volna mondanom az ágyon fekvőnek, hogy félbeszakított.
 - Ne, Lex-ezzél itt nekem! - Csattant fel.
 A szobában érezhetően lehűlt a levegő, majd egy intésére mindhárman leültünk a másik ágyra. Semmit nem tudtunk tenni ellene.
 - Tudod, elmondhatom neked azt a gyönyörű estimesét, amit direkt neked írtam. - Fordult felém gyermeki lelkesedéssel, de mindezt elrontotta az, hogy még mindig feketén tekintett rám. - Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy lány. Alexa Martens volt a neve, aki istenítette nővérét, majd mikor az felment egy kicseszett lépcsőn, akkor ő azt sem tudta mit tegyen.
 Kezdett bele úgy, mintha tényleg csak az egyik Andersen, vagy Grimm történet lenne, amiket régen olvastam fel neki az ágyánál.
 - Volt neki egy szerelme, akiért még az életét is feláldozta volna. - Egy pillanatra megvonaglott az arca, de folytatta. - Elindultak a 66-os útra, hogy megtalálják a Pokol bejáratát és mily' meglepő! Sikerült nekik!
 Keserűen felnevetett, miközben végig nézett rajtunk.
 - Tudjátok mi fogadta ott? - Tette fel a költői kérdést. - Egy nő, aki azt mondta, hogy a lánynak be kell szennyeznie a lelkét, ha szabad akart lenni. Így Alexa Martens egyszerűen leszúrta a legközelebb álló élőlényt.
 Éreztem, ahogy Dean megfeszül mellettem, én pedig nem tudtam mit gondoljak. Így csak megnyugtatóan a kezére tettem a sajátom.
 - Sam Winchester mosolyogva halt meg, a lány kezei által. - Mosolyodott el Alexa, mintha egy szép emléket idézett volna fel éppen. - Itt jövök képbe én. Mivel a kislány túl gyenge volt, nem bírta el a lelke a gyilkosságot, így feltörtem a felszínre és most itt vagyok. Boldogan élek, míg meg nem ölnek.- Fejezte be a mesét és a combjára csapott.
 A szobára csend telepedett. Senki nem tudta mit mondjon. Pedig valahogy el kellett kezdeni.
 - Én... - Kezdtem volna megint, de ismét közbeszólt.
 - Bocsánat - szabadkozott -, azt kihagytam volna, hogy az elmúlt évben mennyi embert ölt meg Alexa? - Döntötte oldalra a fejét.
 Itt volt az a pont, mikor előtörtek a könnyeim.
 - Nem, ez itt nem Ő! - Szorítottam ökölbe a kezem.
 - Oh, dehogyis! - Nevetett az előttem lévő. - Ő csak akkor van kint, mikor én akarom. Semmiről nem tud és ennek így is kell maradnia. Ha megtudja, hogy minimum két tucat ártatlan ember vére tapad a kezéhez, azt nem bírná ki. Főleg azt nem, hogy abban voltak jó barátai is, és mennyire élvezte volna! Kész csoda, hogy ez a lány még épelméjű volt!
 Csücsörítve nézegette a körmeit, amik mint mindig, most is hosszan nőttek ki helyükről.
 - Hol van Sam? - Hallottam meg magam mellől, Dean, dühtől csöpögő hangját.
 - Nem értetted a mesét? - Nézett rá úgy a démon, mintha fogyatékos lenne. - Alexa megölte őt. Persze nem akarta, de a kicsi... Na, azért nem olyan kicsi Sammy-nek is keze volt a dologban. Mint hős szerelemes feláldozta magát, hogy Lexyke szíven szúrhassa.
 A semmiből hirtelen előtűnt egy szépen kidolgozott tőr, amit úgy vett a kezébe, mintha arra tervezték volna, hogy ott legyen.
 - Ezzel. - Simított végig a pengén.
 - Csak nem a... - Castiel hangja elhalt egy pukkanás kíséetében és már csak a füstfelhő maradt utána.
 Felfgni sem volt időnk, hogy mit akart mondani.
 - Mit tettél vele? - Álltam fel és oda akartam sétálni elé, de ő visszalökött.
 - Túl sokat tudott. - Sóhajtott fel Alexa gondterhelten. - Most egy darabig nincs útban.
 Szerettem volna mondani még valamit, de egy csettintés után, ő is kámforrá vált. Csak pislogtam hatalmas szemeket meresztve a helyre, ahol a húgom állt. Vagyis nem. Ez már nem ő volt.

Cas:

 Egy mozdulat, és pár másodperccel később már se Gina, se Dean nem voltak mellettem. Nagyot sóhajtva néztem szét. Egy kisebb településen lehettem, pontosabban egy udvarban. Mögöttem egy ház volt, aminek tornácán éppen ült valaki. Nem ismertem fel a helyet, így próbáltam bevetni angyali mivoltomat, de semmi nem történt. Erősebb a lány, mint gondoltam. Ha akadályozni tudja azt, hogy használjam az erőmet, akkor okkal kell félnünk tőle.
 - Mi történhetett veled? - Motyogtam magam elé a kérdést tanácstalanul.
 - Tudod, ha magadban beszélsz, azt hiszik hülye vagy. - Szólalt meg mögöttem egy női hang.
 Felé fordultam és meglepődve vettem szemügyre az előttem ülőt.
 - Elnézést. - Biccentettem.
 - Ki beszélt hozzád? - Tekintett fel rám. - Ne nézz így rám.
 Ismét bocsánatot akartam kérni, de nem jött ki hang a torkomon. Úgy éreztem, mintha már találkoztam volna vele egyszer. Az az átható tekintet.
 - Ülj le, Castiel. - Ütögette meg a maga mellett lévő hintaszéket.
 Túlságosan magával ragadott a kíváncsiság, így muszáj volt eleget tennem a kérésének. Egy darabig csak a hinteszék nyikorgását lehetett hallani, de legalább vlt rá időm, hogy szemügyre vegyem a nőt. Szőkésbarna haj, egy-két ősz tincs. Szemüveg ült az orrán és egy könyvet tartott a kezében. Behunytam a szemem, de nem találtam semmi emléket, hogy valahoa találkoztam volna ezzel a hölggyel.
 - Honnan tudja a nevem? - Vontam össze a szemöldököm, mert még csak most jutott eszembe, hogy az előbb kimondta azt.
 - Nézz körül és próbálj rájönni, hogy hol vagy. - Mutatott maga elé, s én eleget tettem a kérésének.
 Szemben egy régi kút volt, melette egy orgona fa. Hátul mintha kutyák ugatását hallottam volna és egy macska is a lábamhoz dörgölődzött. Mégis olyan megfoghatatlan volt az egész, mintha csak egy...
 - Egy emlékben vagyunk? - Néztem a nőre.
 - Majdnem. - Bólintott. - Ez itt az én kis saját mennyországom, Cas és úgy néz ki, hogy a lányom éppen rám gondolt, mikor száműzött téged.
 A felismerés szinte pofon vágott. Hát, persze! Alexa egy idősebb változata ült mellettem és most már ráeszméltem, hogy mi is történt.
 - Te vagy Gináék anyja. - Mondtam ki, amire jutottam.
 - Bianka vagyok. - Nyújtotta a kezét, amit elfogadtam.
 - Miért pont ide küldött? - Kédeztem, mintha tudnia kellene az összes választ, amit valaha feltettek a földön.
 Azonban ő nem sértődött meg, hanem, miközben tovább lökte a széket, magyarázni kezdett.
 - Alexa testébe beköltözött az a lény, de attól függetlenül, ha a démon kint van, a lányomnak is kell lennie valahol. - Mondta teljes meggyőződéssel. - Olyankor, mikor nem ő van előtérben, mindig szép emlékeket próbál felidézni, ezáltal védve magát, hogy ne sérüljön mégjobban. Nem is olyan rég ment el innen.
 Morfondírozva bámult maga elé.
 - Volt itt? - Esett le az állam, mivel nem volt megszokott, hogy valaki csak úgy ide-oda ugráljon a mennyország és a föld között.
 - Igen, és mindig mesél rólatok. - Mosolygott megingathatatlanul.
 A Martens anyuka természetes nyugalmat árasztott magából, ami valószínűleg a halálhoz lehetett köze. Hiszen itt mindenki jól van fent és senki nem bánthatja.
 - Castiel, én tudom, hogy mi lesz ennek az egész történetnek a vége és muszáj lesz benne segítened. - Nézett rám könyörgőn.
 - Hogyan tudnék? Főleg most? - Fordultam felé értetlenül.
 - Alexa nemsokára meg fog keresni egy ötlettel, ami senkinek nem fog tetszeni, de segítened kell neki, különben bele fog pusztulni a bűntudatba és sajátkezűleg végez magával. - Adta meg a magyarázatot.
 Nem volt túl bizalomgerjesztő, de bólintottam.
 - Tudtam, hogy te megértesz majd. - Tette kezét az enyémre, majd felkelt. - Most mennem kell főzni a kicsiknek és apának valami finomat.
 Meglepetten néztem fel rá.
 - Tudod, nekem a mennyországban sincs sok nyugtom. - Nevetett fel. - Kérlek gondolkozz el azon, amit mondtam. Rajtad áll, hogy a lányom hova kényszerül.
 Ismét csak egy bólintásra futotta és figyelemmel kísértem végig, ahogy besétál a házba. Egyre jobban összezavarodtam. Már épp felkelni készültem, mikor megjelent újra az ajtóban.
 - Lassan lejár az idő és visszamehetsz. - Mondta, mintha csak most jutott volna eszébe. - Addig nyugodtan olvasgass.
 Intett egyet a szék felé, amin a könyvét hagyta. Visszaültem és kezembe vettem az irományt.
 - "Istenek fegyverzete". - Olvastam fel hangosan a címet.
 Tudtommal ez csak filmben jelent meg, így érdeklódve nyitottam ki. Az első oldalon egy ismerős tárgy képe szerepelt. A tőré. Sokat hallottam már róla, de évtizedekkel ezelőtt eltűnt. Nem gondoltam volna, hogy épp most fogom újra látni.


Dean:


 Szóval ez történt. Ezért érezte azt Castiel, hogy néha él, néha nem. Mivel tényleg így volt. Viszont, amit Sam-ről mondott, azt nem akarom elhinni. Nem szabad elhinnem, hogy ennyi volt.
 - Dean. - Hallottam a nevem nagyon távolról, de nem tudtam odafigyelni.
 - Dean!
 - Mi van? - Csattantam fel, de azonnal meg is bántam, ahogy megláttam Gina riadt tekintetét.
 Szabadkozni akartam, hogy nem rá vagyok dühös, de beelőzött.
 - Sajnálom, amit Alexa tett. - Motyogta. - Főleg, amit Sammy-ről mondott.
 - Nem az ő hibája. - Nyugtattam, de tudtam, hogy ennyivel úgyse ússzuk meg.
 Gina csendes önmarcangolásba kezdett, míg én próbáltam rájönni, hogy mi legyen a következő lépés. Sajnos nagyon nehéz volt úgy gondolkodni, hogy mostmár tudjuk, egy démonnal van dolgunk. Ami viszont ennél is rosszabb, hogy ez a démon éppen Alexa testében van, aki azonban semmiről nem tud. Mi lesz, ha rádöbbentjük, hogy mivel töltötte az elmúlt egy évet? Tényleg összeroppanna? Vagy ez is csak ijesztgetés volt, hogy ne is próbálkozzunk vele? Sosem fogjuk megtudni, ha csak itt ülünk és önsajnáljuk magunkat. Indulni kellett minél hamarabb. Először vissza a bukerbe, és onnan... Nem tudom, de biztos eszembe jut valami út közben.
 - Induljunk. - Mondtam és elindultam az ajtó felé.
 - Várj! - Állított meg Gina a hangjával hirtelen. - Szerintem nézzünk körül, hátha hagyott itt valamit, ami utal arra, hogy merre ment tovább.
 Eltökélten állt a szoba közepén és reménykedve nézett rám. Bólintottamm pedig tudtam, hogy nem olyan buta egy démon, hogy nyomokat hagy maga után. Még ha ez a démon Alexa is. Össze-vissza cikáztak a fejemben a gondolatok. Most minek szólítsam? Alexának vagy annak a lénynek, aki éppen most is uralja a testét. Teljesen összezavarodva álltam ott a szobában, mint egy darab bútor és nem tudtam mit tegyek. Végig követtem szememmel, ahogy Gina bemegy a mosdó részbe, majd egy fogkefével tér vissza.
 - Ez az övé? - Néztem a használati tárgyra, ami eléggé újnak tűnt.
 - Remélem. - Motyogta Gina is.
 Ezek után visszament és én hallgattam, ahogy nyílik, majd csukódik a fürdőszoba bútorok ajtaja. Mint egy ócska horrorfilmben.
 - Találtál még valamit? - Vettem rá a lábaimat, hogy végre életre keljenek, és a lány után mentem.
 - Sajnos nem. - Húzta el a száját, majd ellépve mellettem, az egyik ágy fiókjához sietett.
 Egyesével húzogatta ki a kis fakkokat, majd miután nem talált semmit, visszatolta. Aztán az egyikből kivett valamit és felém fordította.
 - Alexa még ott van belül. - Szipogott, ahogy magához szorította a könyvecskét.
 Közelebb mentem, hogy jobban szemügyre vehessem a művet.
 - Hobbit? - Olvastam el a címet értetlenkedve.
 - Ez az egyik kedvenc kötete. - Törölte meg a szemeit. - Saját pénzéből vette és nagyon büszke volt rá. Persze én mindig lenyúltam, mert én is szerettem, de ez lényegtelen.
 Láttam rajta, hogy szemei kezdenek még jobban elhomályosodni, így magamhoz húztam.
 - Megoldjuk. - Csókoltam bele a göndör fürtökbe. - Ígérem.
 Egy darabig még szipogott, majd még jobban magához ölelt. Ez alatt a pár hónap alatt eléggé összemelegedtünk ahhoz, hogy tudjam, hogyan kell kezelni az ilyen kis kitöréseit.
 - Jobban vagy? - Toltam el kicsit magamtól, hogy ránézhessek.
 - Egy kicsit. - Törölte meg az orrát a pulóverével. - Mit fogunk most csinálni?
 Válaszolni akartam és felvázolni, amit az előbb eldöntöttem magamban, de egy furcsa hang törte meg a csendet.
 - Ez ugye nem? - Néztem le a vörösre.
 Ő csak megvonta a vállát és szétnézett, majd mikor nem látott semmi, leguggolt, hogy a hang kiadóját meglelje. Benézett az ágy alá, majd benyúlva, kihúzott onnan egy ijedt, fekete macskát.
 - Vidd innen. - Emeltem azonnal az orromhoz a kezem, mert már az, hogy a közelemben volt, késztetést okozott, hogy tüsszentsek.
 - A húgomé lenne? - Emelte fel a cicát, mint ezt az oroszlánkölyköt a mesében. - Van nyakörve.
 Óvatosan nyúlt oda a feketeség nyakához, hogy megnézze mi a neve ennek a fenevadnak.
 - Igen, az övé lesz. - Mosolyodott el végre. - Amara...
 - Mi van vele? - Néztem rá a lányra, de ő megrázta a fejét.
 - A neve, Amara. - Nézett rám mindent tudóan.
 Oh, hogy annak a démonnak még humorérzéke is van? Meglep.

 - Apa sosem engedte, hogy bent legyen a lakásban a macska. - Mosolyodott el Gina szomorúan. - Pedig Alexa mennyit könyörgött érte...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése