2017. július 25., kedd

Hogy rettenetes, elhiszem...

A halál relatív fogalom nálunk.. Szóvaaaaal: FanFicWar 2. felvonás. Írta: A Kaszásod... :) Jó olvasást! (igen, az még mindig egy pszichopata mosoly) A versrészletek: "Szabó Lőrinc - Semmiért egészen" című művéből valóak.



"Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz."

 Nem emlékszem hogyan kerültem pontosan a Winchesterek közelébe, de biztos voltam benne, hogy sosem akarom őket elhagyni. Először úgy volt, hogy csak pár percet maradok, aztán abból pár óra, később néhány nap, végül pedig évek lettek.
 - Jó reggelt! - Mosolyogtam rá Dean-re, mikor előbukkant végre a szobájából. - Kávé a helyén, szendvics az asztalon.
 Nem mondott semmit, csak beletúrt a hajamba, miközben elsétált mellettem. Ez egy szokásos rutin volt már egy ideje. Én tovább bújtam a netet, hátha egy ügyre bukkanok, de úgy néz ki, mostanában minden csendes volt.
 - Jó reggelt! - Jelent meg Sam is pár perccel később.
 Le se véve a szemem a képernyőről hajoltam oda a reggeli csókomért. Igen, ez minden reggel így ment és semmiért nem cseréltem volna el. Természetesen mindig közbe kell szólnia valaminek. Mondjuk akkor pontosan annak a cikknek, amire abban a pillanatban rákattintottam és elindítottam egy lavinát.
 - Nem messze innen találtak két fiatalt, akiknek cseppfolyóssá váltak a belsőszerveik. - Foglaltam össze hangosan a lényegét.
 - Dzsinn? - Nézett fel Dean a kávésbögréje mögül.
 - Nagyon annak tűnik. - Bólintottam, majd lecsuktam a laptopot és elindultam bepakolni.
 Beérve a közös szobánkba, Sam szinte rögtön magához húzott és egy mézédes csókban részesített.
 - Ezt miért kaptam? - Mosolyogtam rá, mikor megszakította köztünk a kapcsolatot.
 - Mostantól szerencsecsókokat fogok kérni minden vadászat előtt. - Hajolt megint az ajkaimra, és talán tovább is jutottunk volna, ha nem kopognak be az ajtón.
 - Ugye nem most akartok unokaöcsit csinálni nekem? - Hallottuk Dean hangját, majd a nevetését is, ahogy távolodik.
 Megforgattam a szemeim, de azért tovább pakolásztam a táskába. Fél óra múlva indulásra készen ültünk be az Impalába, hogy nekivágjunk az útnak.

 Pár óra kocsikázás után kiszálltunk egy hullaház előtt.
 - Szerintem nem kellünk mindhárman. - Mondtam, mikor láttam, hogy nem egy átlagos kis épület, hanem egy bombabiztos helynél álltunk.
 - Szerintem se. - Bólintott Dean, majd a kezembe adta a kocsi kulcsát. - Nem tudom meddig maradunk, de meg kéne tankolni a kicsikét. Hívunk, ha gyere vissza, jó?
 Biccentettem, hogy megértettem, és indítva, otthagytam őket. Kicsit furcsa érzésem lett, de ráfogtam arra, hogy Sam nincs mellettem, na meg hogy Dean megengedte, hogy vezessem Baby-t. Nem is tűnt fel, hogy követnek, egészen addig, míg meg nem álltam a benzinkúton és nem sokra rá, egy túlságosan ismerős motor parkolt le mellettem. A telefonomért kutattam a zsebemben, miközben a diesel csak folyt be a tankba. Mikor végre megtaláltam, remegő kézzel, vakon kezdtem el beírni az üzenetet az első számnak, amit kidobott.
 "legközelenbi benzinnkút birtek"
 Többre nem is volt időm, mert mögöttem megszólalt összetéveszthetetlen akcentusával a férfi.
 - Nocsak, Jennifer. - Mondta és olyan közel lépett, hogy a tarkómon éreztem a leheletét. - Itt találkozunk újra?
 - Nem hiányoztál, Ketch. - Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, de nehezen ment, főleg mikor megéreztem az oldalamba nyomódó fegyver csövét.
 - Velem jössz. - Jelentette ki.
 - Fizetés nélkül nem mehetek el. - Vontam vállat és reméltem, hogy össze-vissza cikázó gondolataim között találok valami kiutat, amíg bemegyek fizetni.
 Mindenképpen vissza kellett mennem, különben a kocsin áll bosszút, amit se én, se Dean nem akartunk. A brit is valahogy így gondolkodhatott, ugyanis elrejtve a fegyvert, megállt a motorja mellett és várt, hogy újra ott legyek a markában. Én bementem és imádkoztam, hogy Dean-ék valahogy ideérjenek időben. Mikor pedig láttam, hogy semmi esély rá, a pultban álló nőhöz fordultam.
 - Két férfi fog jönni azért az autóért. - Mutattam ki az Impalára. - Nem kell megijedni, ha elviszik.
 Az eladó felnézett a telefonjából és bólintott. Nem voltam benne biztos, hogy megértette, de én legalább megpróbáltam. Siettem kifelé, nehogy azt higgye Ketch, hogy le akartam lépni, vagy nyomot hagytam magam után. Elég volt az az üzenet is a testvérpárnak, tudni fogják mi történt, ha nem leszek ott.
 - Tessék. - Nyújtott felém egy bukósisakot az egyetemes.
 Én elfogadtam, majd miután extra lassan felvettem, a férfi mögé ültem. Tudták hogyan kell feltűnés nélkül elrabolni valakit, és meg is tették. Mikor meghallottam a motor zúgását, lecsorogtak az első könnycseppek az arcomon.

"Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz."

 Először egy vadászat alkalmával találkoztam Arthur Ketch-el. Tipikusan olyan ember volt, akivel soha többé nem akartam volna összefutni. Aztán sajnos úgy tűnt, hogy nagyon érdeklődnek a Winchesterek után, így én is belekeveredtem a "kis" összetűzéseikbe. Bár sosem gondoltam volna, hogy egyszer Ketch fogja magát és elcibál a bázisukra, csak mert ki akar csikarni belőlem valami információt. Mondjuk egész kis komfortos szobát kaptam, csak kár, hogy az egyetlen hely, ahol voltam az a szék, amihez kikötözött. Tűrtem az első és a századik pofont is. Minden ütés, zúzódás, vagy esetleg törés arra emlékeztetett, hogy még mindig nem törtem meg. Jól esett minden nap a brit szemébe nevetni, mert tudtam, hogy semmit nem fogok mondani.
 - Jobb lenne, ha végre megadnád magad. - Sóhajtott fel idegesen, miközben még erősebbre húzta meg a kötelet, amivel a székhez voltam szegezve.
 - Jobb lenne, ha végre elengednél. - Vontam vállat, de abba fájdalom hasított.
 Igaz is. Pár napja lehetett, hogy túlzásba estem az egyik beszólásommal, ezért büntetésből kaptam bele egy kést. Persze azonnal ellátták ilyenkor a sebeim, mert élve kellettem még mindig nekik. Bár nem tudtam, hogy mióta lehetek bezárva, azt éreztem, hogy a kínzások egyre inkább erősödtek, majd megszokott rutinná váltak. Kezdetben csak pofonokat kaptam, meg vágásokat, mik az egész testemen hirdették a nyomát, miszerint még mindig csapdában vagyok. Aztán napról-napra jöttek az újabb kínzóeszközök. A fogó, a tőr, a fegyver, na meg maradt a puszta kezes verés is. Ezt követően már számon tudtam tartani, hogy mikor jön megint el a pillanat. A szokásos rutin:
 - Ketch kinyitja az ajtót és felkattintja a villanyt, ami még mindig zavarja a szemem
 - Ketch megpróbál meggyőzni, hogy legyek engedelmes
 - Visszaszólok valami frappánsat, mire bedühödik
 - Elkezdi a kínzásomat
 - Miután kiadta magából a dühöt, beküld hozzám egy ápolót, aki ételt is hoz
 - Ezután megint megver annyira, hogy az előbb lement reggeli-ebéd-vacsora azonnal ki is jön
 - Megint beküld egy ápolót és egy kis ételt
 - Beszél hozzám, de a fájdalomtól már nem értem teljesen
 - Megígéri, hogy holnap is eljön meglátogatni
 - Lekapcsolja a villanyt, én pedig végre álomba zuhanhatok
 Hogy aztán végülis mióta megy ez a huza-vona, arról fogalmam sem volt. Lehet, hogy ezek a jelenetek közt egy-egy nap is eltelt. Lehetséges, hogy csak pár óra. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Először a hajam hosszából, meg a körmeimből próbáltam rájönni, hogy végülis mennyi ideje lehetek ott, de ez meghiúsult, miután Ketch egyszer észrevette mit bámulok és tett ellene, hogy egyik se nőljön feltűnően.
 - Szóval ismét semmi? - Tört utat a gondolataim útvesztőjén át egy idegesítő hang.
 Hátra hajtottam a fejem és fáradtan lehunytam a szemeim.
 - Sosem fogsz megtörni. - Mosolyodtam el. - Valószínűleg már nincs olyan csontom, amit ne törtél volna el, és nincs olyan pont a testemen, ahol még nem kínoztál volna meg. Szóval adok egy tanácsot és add fel.
 Szótlanság fogadta szavaimat, ami meglepett. Kiestünk a megszokott ritmusból és ez megijesztett. Most kéne elővennie a kínzókészletet, nem csak állnia felettem mosolyogva. Semmi jóra nem számíthattam.
 - Úgy érzem ez az állításod nem teljesen igaz. - Támaszkodott a székem karfájára és úgy hajolt hozzám közelebb. - Van még egy pont, ahogy meg tudnálak törni.
 Keze felsiklott a vállamig, onnan pedig le, egyenesen a csuklómhoz. Az ereimben megfagyott a vér.
 - Nem. - Suttogtam kétségbeesetten, de már késő volt.
 A kezemnél lazult a kötél szorítása, majd a lábam is szabad lett. Ezután pedig a mellkasom is megszabadult a béklyóitól. Azonban nem örülhettem ennek a röpke függetlenségnek, ugyanis az elmúlt "nemtudomhánynap" kínzás miatt megmozdulni sem bírtam.
 - Ketch, ne tedd. - Ráztam a fejem, ahogy lassan, szinte már gyengéden kiemelt a székből és az ágyhoz cipelt.
 - Oh, hidd el. Élvezni fogod. - Mosolygott és kiélvezve, hogy egyetlen porcikám sem engedelmeskedett nekem, fölém mászott.
 Sírni kezdtem és könyörögtem neki, de nem állt meg egy pillanatra sem.

"Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy."

 Remegve kuporodtam össze az ágy egyik sarkában, miközben a takaróba bugyoláltam magam. Ketch felöltözött és egy ígérettel otthagyott már idejét sem tudtam mikor.
 - Még visszajövök. - Csengett a fülemben a hangja.
 Ismét feltört belőlem a zokogás. Úgy éreztem, hogy ennyi volt. Itt a vég. Testileg és lelkileg is megkínzott mostmár teljesen, és kezdett az eddigi álcám megtörni. Ez volt az utolsó lépés a szakadékba. Lehunytam a szemem és próbáltam valami teljesen másra gondolni.
 - Sam. - Nyöszörögtem ismét a nevét, mintha csak egy imát mantráznék.
 Képzeletemben még mindig az a jelenet játszódott le, mikor aznap reggel megkaptam tőle a szerencsecsókom. Keserűen felnevettem. Nem sokat segített. Ez már az őrület jele volt, de nem érdekelt. A nevetés hamar átcsapott sírásba. Hisztérikus zokogás tört rám, miközben átkoztam a testem, mely cserben hagyott a legnagyobb bajban. Mégis győzött a fáradtság és a fájdalom, mert lassan mély álomba zuhantam.

 Sam ott állt előttem egy karnyújtásnyira és szemeit végigfuttatta rajtam.
 - Képes voltál rá? - Fordult grimaszba a mosolya és én rájöttem, hogy teljesen mesztelenül állok előtte.
 Tiltakozni akartam, hogy én csak őt szeretem, de nem akart meghallgatni.
 - A britek ribanca lettél. - Köpött mellém.
 A torkomon nem jött ki hang, a környezet pedig megváltozott. Ismét a szobában voltam, felettem a fekete hajú démon. Az én nevemet nyögi, miközben élvezettel törli le a könnycseppet arcomról.
 - Mindjárt vége Jenny. - Suttog a fülembe. - Mindjárt.

 Leizzadva ültem fel a párnák közt és ijedten vettem tudomásul, hogy világos van.
 - Elaludtál. - Szólalt meg hirtelen az utált hang.
 Nem éreztem magamban annyi erőt, hogy most is visszaszóljak neki valamit, és ő ezt győzelemként könyvelte el magában.
 - Hamarabb is eszembe juthatott volna. - Sóhajtott és leült az ágy szélére.
 Automatikusan akartam hátrébb húzódni, de mivel az ágy a sarokban volt, pont mint én, így ez lehetetlennek bizonyult. Egy gúnyos mosoly kíséretében nézte végig, hogy milyen reakciót vált ki belőlem a közelsége.
 - Úgy látom sikerrel jártam. - Húzta ki magát már-már büszkén. - Akkor most válaszolj! Mi a Winchesterek gyengepontja?
 Szinte láthatatlanul ráztam a fejem, s próbáltam nem arra gondolni, hogy mit fog velem tenni, ha nem mondok semmi hasznosat. Legrosszabb félelmem vált valóra, mikor látta, hogy nem válaszolok, és így még közelebb húzódott.
 - Mégse teljes az átalakítás. - Görbítette le ajkait. - Kell még egy kis ösztönzés.
 Gonosz vigyor kíséretében térdelt fel az ágyra és kapta el a csuklóm. Hiába próbáltam kitépni magam a szorításából, sehogy sem sikerült. Kezeim a fejem fölé szorította és ismét megtette, hiába sikítottam.

"Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd."

 - Köszönöm az információt. - Igazította meg Ketch az öltönyét és kisimított rajta egy nemlétező ráncot.
 Zavaros foszlányok maradtak meg az elmúlt alkalmakból, mikor a brit meglátogatott. Minden egyes alkalommal tartottam magam, bármit tett is velem, de akkor egyszerűen kicsúszott a számon a név, minek hallatán az Egyetemes végre békén hagyott egy darabig. Ijesztő volt, hogy egy ideje visszatértünk az "egyszerűbb" kínzásokhoz és a megszokott székhez. Testem ismét zúzódások borították és hiába ütött, akkora csapást nem bírt rám mérni, mint mikor először megtette velem azt. Most ezek csak egyszerű simogatásnak tűntek, de nem bírtam nem arra gondolni, hogy kiadtam a Winchestereket. Bár nem mindkettőjüket, de Sam attól a pillanattól fogva, hogy kimondtam a nevét, veszélyben volt. Még annál is nagyobban, mint mikor Lucifer ketrecében szenvedett. Ugyanis a brittek nem hagynak egérutat. Rosszabbak, mint maga az ördög. Így szótlanul tűrtem mindent.
 - Nemsokára itt vannak. - Hajolt közelebb a kínzóm és gyengéden az ajkaimra hajolt.
 Csak egy pillanat volt az egész, de én ledermedve és remegő lélekkel vártam a folytatást. Az viszont elmaradt és lassan kezdtem felfogni mit is mondott az előbb.
 - Itt vannak? - Nyögtem megtörten.
 Szemeiből csakis a felsőbbrendűséget tudtam kiolvasni.
 - Dean gyengéje még nem tudjuk mi, de a fiatalabbik Winchesternek mostmár biztosan te vagy. - Vázolta a tényeket. - Szóval minden tőlem telhetőt megtettem, hogy tönkre tegyelek, és így adjalak vissza nekik. Hiszen a legnagyobb fájdalmat az okozza, akit a legjobban szeretünk.
 Elindult kifelé, de az ajtóból még visszafordult és egy pillanatra megállapodott a tekintete rajtam.
 - Te voltál az egyik kedvenc játékom, ezért adok egy tanácsot: Minél hamarabb halj meg, így senki terhére nem leszel. - Sóhajtott. - Csendben várd a kockásinges felmentősereged.
 Ezzel a monológgal hagyott ott, miután lekapcsolta a villanyt. Ismét elvesztem az időben és csak a kintről jövő zajra figyeltem fel. Mire pedig felemeltem volna a fejem, a neonlámpák már be is világították a kínzókamrámat.
 - Jen? - Hallottam meg a hangot, amit először el sem akartam hinni.
 Felnéztem, de ekkor már előttem térdelt a férfi és a kezeimet szabadította ki fogságukból.
 - Sam? - Suttogtam és nem érdekelt semmi, csak hogy tenyerem alatt érezhessem bőrét.
 Végig simítottam fáradtnak tűnő arcán és próbáltam az emlékezetembe vésni ezt a pillanatot. A megkönnyebbülés könnyei folytak végig az arcomon, ahogy átölelt és megpróbált megállítani a saját lábamon. Ezt a kísérletet hamar feladta, mikor látta, hogy nem vagyok teljesen jelen. Felkapott hát az ölébe és úgy vitt végig a hosszú folyosókon, mígnem kiértünk a szabadba. Éjjel volt és a Hold ugyan azzal a fölényes mosollyal nézett le rám, mint nem olyan régen, Arthur Ketch tette.

"Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;"

 Mikor felkeltem, azt sem tudtam hol vagyok. Ijedten ültem fel az ágyban és próbáltam nem arra gondolni, hogy a brit bármelyik pillanatban beléphet az ajtón, hogy újra birtokba vegye a testemet. Azonban nem ez történt. Lassan fordítottam el a fejem és magam mellett egy kis szekrényen megláttam a digitális órát. Hajnali négy lesz nemsokára. Lehunytam a szemem és újra álomba merültem...
 - Még mindig semmi. - Szólalt meg felettem egy hang, amit hirtelen nem tudtam beazonosítani.
 Elakadó lélegzettel gondoltam arra, hogy újra ott vagyok az Egyetemes bunkerban és most megint meg leszek büntetve. Mikor pedig egy érintést éreztem a kezemen, elkaptam onnan és ijedten néztem szét a szobában.
 - Jen. - Néztek rám a bentlévők meglepődve.
 Felfogni sem volt időm, hogy a Winchesterek állnak előttem, mert a testemben végigfutó fájdalom és remegés átvette felettem az irányítást. Térdeimet átöleltem és sírni kezdtem. Nem tudtam, hogy a megkönnyebüléstől, vagy azért, mert megmentettek.
 - Itthon vagy. - Ült le mellém a fiatalabbik testvér és végig simított a hátamon.
 Valószínűleg ösztönös reakció volt, amikor csattant az arcán a pofon és ellöktem magamtól.
 - Ne érj hozzám! - Kiáltottam rá és nem tényleg nem értettem magam.
 Biztonságban voltam, mégis ott volt a tudatom mélyén, hogy bármelyik pillanatban felkelhetek ebből az álomból és akkor ismét egyedül leszek a brittel. Egy biccentés után a két testvér kiment a folyosóra, ahonnan beszűrődtek a mondatfoszlányok.
 - Mit tehettek vele? - Hallottam Sam ideges hangját.
 - Szerintem mindent, amit csak el tudunk képzelni. - Szólt Dean hangja halkabban, majd teljesen elhalkultak.
 Mikor biztonságban éreztem magam, akkor néztem ismét fel. A villany égve maradt és körül tudtam nézni. Biztos voltam benne, hogy a bunkerben vagyok, de mégis idegen volt a környezet. Reszkető tagokkal keltem fel és furcsának találtam a járást. Mintha ismét meg kellett volna tanulnom mindent és akkor felvetődött bennem a kérdés, hogy mennyi időt töltöttem a britek vendégszeretetével átitatott helyen? A jobb lábamat, mintha térdnél kettétörték volna, nem akart engedelmeskedni. A kezeim koordinálatlanul mozogtak. Kisántikltam a folyosóra és a falat használva támaszként, elindultam arra, amerre a konyhát sejtettem. Ott azonban nem várt más, csak a káosz, ami egy másodpercre mosolyt csalt az arcomra. Semmire nem mennek nélkülem ezek a nagy gyerekek.
 - Aucs. - Nyögtem, mikor megpróbáltam fellépni a kis emelkedőn, hogy a központi helyiséghez jussak.
 - Te mit csinálsz kint? - Jött mögülem a hang, mire összerezzentem.
 Dean lépett mellém gyorsan és egy pillanatra megdermedt, mikor hozzám akart érni. Mintha engedélyt kért volna tőlem, hogy megteheti-e. Ezért én tettem meg az első lépést és a vállába kapaszkodva válaszoltam.
 - Meg akartam nézni, hogy hanyadika van. - Köszörültem meg száraz torkom.
 - Miért nem szóltál nekünk? - Karolt át óvatosan és a legközelebbi székre ültetett, majd betakart egy meleg plédbe.
 - Nem hittem volna, hogy az előző eset után látni akartok. - Motyogta zavartan.
 - Előző? - Vonta össze Dean a szemöldökét.
 - A pofon. - Magyaráztam lassan.
 - Jen, az nagyjából egy hete történt. - Világosított fel a Winchester és én újra úgy éreztem, hogy kicsúszik alólam a talaj.
 - Mennyi időt voltam ott? - Tettem fel a kérdést halkan, ami a leginkább foglalkoztatott.
 - Szerintem ideje lefeküdnöd még aludni. - Kelt fel és megpróbált engem is felhúzni.
 Azonban automatikusan elütöttem a kezét, amit azonnal meg is bántam.
 - Sajnálom. - Csorogtak le a könnyeim.
 - Nem kell semmit. - Szorította össze ajkait, majd kerülve a tekintetem, végre válaszolt a kérdésemre. - Túlságosan sokat voltál ott. Majdnem fél évig tartott megtalálnunk, ami idő alatt Sam teljesen megőrült a tudattol, hogy miattunk történt ez az egész.
 Ellenkezni akartam, hogy ez nem igaz, de nem jött ki hang a torkomon. Inkább tűrtem, hogy felsegítsen. Megpróbált felemelni, hogy majd ő visszavisz, de az túl sok rosszemléket idézett volna fel, így megtagadtam. Szerencsére nem kérdezett semmit, csak ott volt.
 Másnap bevonultam a kis fürdőszobába és hónapok óta először tükörbe néztem. Szinte rögtön elkaptam a szemem, mert nem bírtam látni azt a valamit, aki átvette a helyemet. Ez a valaki nem én voltam. Beesett arc és szemek. Kócos, furcsán oldalasra vágott haj, amit gyorsan ki is igazítottam egy ollóval, így nagyjából úgy néztem ki, mint régen a Beatles tagjai. Lezuhanyoztam, de még mindig nem bírtam végignézni magamon. Aztán kezembe vettem az alapozót és lassan, rétegenként felvittem a bőrömre, hogy az arcomról eltűntessem a lila-kék-zöld foltokat. Miután ezzel végeztem, felvettem egy egyszerű melegítőt, ami a maradék zúzódásnyomot is eltakarta. Így feküdtem vissza az ágyba, de az átforgolódott órák ráébresztettek, hogy ezek olyan nyomok, amiket nem lehet ilyen egyszerűen eltüntetni. Szerencsére nem túl sokáig maradtam egyedül a gondolataimnak, mert azokat félbeszakította egy halk kopogás.
 - Gyere. - Invitáltam be azt a valakit és felültem.
 Sam Winchester lépett be a szobámba és nekem azonnal felszínre tört a bűntudatom.
 - Bocsáss meg. - Hajtottam le a fejem.
 - Nem a te hibád. - Ült le mellém az ágyra, megtartva a tisztes távolságot.
 Mintha tőrt szúrtak volna a szívembe, úgy éreztem magam. Sam félt tőle, hogy mit fogok tenni és ez engem is megijesztett, mert én sem tudtam. Mit fogok tenni?
 - Szabad? - Emelte fel a kezét és mikor bólintottam, végig simított vele az arcomon.
 - Hiányoztál. - Hunytam le a szemeim.
 Jó érzés volt újra itt lenni, de ez azonnal megtört, mikor óvatos érintést éreztem a számon. Azonnal felpattantak a szemeim és hátrahőköltem. Sam arcán csalódottság és düh futott át. Valószínűleg ez az utóbbi nem nekem volt címezve, mégis fájdalommal töltött el. Mázsás súlyként nehezedett rám a tudat, hogy soha többé nem fog tudni úgy megérinteni a szerelmem, hogy ne egy másik férfi jutna róla eszembe, aki darabokra szedte a lelkem.
 - Megtalálom és megölöm. - Kelt fel mellőlem Sam. - Ígérem neked.
 Ezekután pedig magamra hagyott azokkal a gondolatokkal, amiket eddig elzártam. Csak egy kolonc vagyok. Nem szabadna itt lennem. Meg kellett volna ölniük a briteknek, és akkor nem lennék senki gondjára. "Minél hamarabb halj meg, így senki terhére nem leszel." - Jutott eszembe Ketch búcsú mondata és kezdtem megérteni miről beszélt. Valószínűleg jobb lesz nélkülem mindenkinek. Ez az elhatározás olyan könnyen vert tanyát a fejemben, mintha már egy ideje ott élt volna.
 Megvártam míg a környezetem elcsendesedik és halkan kiosontam a bunkerből. Életem leggyávább döntésének éreztem azt, amire akkor készültem, de nem bírtam élni a tudattal, hogy mindenki veszélybe került miattam. Botladozva indultam meg abba az irányba, amerre a fülem vezetett. A fák között szlalomozva és botladozva olyan érzésem volt, mintha minden lépésemet végig követték volna. Minden bokorban és minden eltévedt vadban Arthur Ketch mosolygott rám. Próbáltam csak a lábam alá nézni, hogy minél hamarabb elérjem célom. Végül kifulladva értem el a helyre, amiről tudtam, hogy életem utolsó állomása lesz. Leültem a híd szélére és a lábamat lelógattam a hídról, mely a folyóba vezetett.
"Minél hamarabb halj meg." - Csendült fel ismét a fejemben a hang és úgy éreztem megőrültem. Egy gyáva, őrült, lelkileg teljesen megtört lány voltam, aki csak szabadulni akart a fejében felhangzó gúnyos kacajtól. Már pont, mikor meggondoltam volna magam, hogy ez mégiscsak hülyeség, akkor szólalt meg a telefon a zsebemben. Sam hívott.
 - Hol vagy? - Kérdezte aggódva és ismét előtört a bűntudatom.
 - Sajnálom. - Zokogtam fel.
 A túloldalról nyugtató szavak érkeztek, de nekem csak az járt a fejemben, hogy véget kell vetnem ennek az egésznek.
 - Szeretlek. - Motyogtam és kinyomtam a hívást.
 Még egy ideig néztem lefele a végtelen vízbe, ami most még sötétebbnek tűnt, így éjjel és rájöttem, hogy élni akarok.
 - Igen. - Keltem fel óvatosan a helyemről.
 Elhatároztam, hogy visszamegyek és mindent bevallok nekik. Hiszen minden egyes alkalommal meg tudtuk oldani a leglehetetlenebb helyzeteket is. Talán az én lelkem darabjait is össze tudjuk ragasztani. Elszántan indultam meg vissza a bunkerbe, mikor motor zúgására kaptam fel a fejem. Ledermedtem és olyan lassan, amennyire csak tudtam, megfordultam.
 - Nem így kellett volna döntened. - Szólalt meg brit akcentusával a szemben álló.
 - Ne, könyörgöm ne tedd. - Sírtam fel és tudtam, hogy elvesztem.
 Összeroskadtam és a földet karmolászva próbáltam nem elveszíteni a lélekjelenlétem. Ekkor a fejembe éles fájdalom hasított, és éreztem, ahogy a hajamnál fogva arrébbhúz a férfi.
 - Le kellett volna ugranod. - Emelte a fejem a víz fölé, majd leguggolt hozzám. - Milyen kár, hogy a Winchesterek azt fogják hinni, hogy saját magad vetettél véget az életednek. Sosem fogják megtudni, hogy valójában vissza akartál menni hozzájuk, hogy elölről kezdhessétek.
 Lesajnáló pillantást vetett rám, aztán egy hirtelen mozdulattal elengedett és eltűnt alólam a talaj. Én pedig csak zuhantam.
 Utolsó gondolatom, mielőtt a jeges vízbe csapódtam, Sam Winchester szerencsecsókja volt, és az, hogy szeretem őt.

4 megjegyzés:

  1. Végem... Kisírtam magam privátban. Csak ismételni tudom magam: Utállak!!! #loveyouforever

    VálaszTörlés
  2. Gyilkos vagy Alexa. Minden egyes szóban meghaltam kicsit, lassan és csendesen. Elérted a célod, de esküszöm visszajövök. (IMÁDTAM!)

    VálaszTörlés