Törött valóság

Out of character, ember!au, depressziós Castiel,és dühkezelési problémákkal küzdő Dean. A pszichiátrián találkoznak. Öh, és hát írok figyelmeztetést, mert nem biztos, hogy mindenki szívesen olvas ilyen témáról, szóval selfharm és bántalmazás (mármint, szülő a gyereket).

  A bátyja arcát halványan látja. Valahol mögötte négy másik alakot vél felfedezni. A többi testvére. A körülötte lévő világ be van lassulva, szinte már nem érez semmit, csak a bénultságot. Mintha  az előtte lévő alak valamit mondana, talán az arcát könnyek mossák. Nem tudja pontosan eldönteni. Lassan mindent a sötétség ölel keresztül, végül is ezt akarta nem? Már nem bánthatják őt, már senki sem bánthatja őt. 

*

  Az egyik rendőr a kocsihoz löki őt. A kezeit hátul összeszorítja, és megpróbálja leakasztani a bilincset az övéről. Ez pont ad neki egy pillanatnyi előnyt. Egy erőteljes rántással kihúzza a karjait, a mozdulat közben lefejeli a rendőrt. Az a fejéhez kap, és a földre esik. Mérges arckifejezéssel próbál meg nekirontani, de ő gyorsabb ennél. A másik rendőr is felé indul, kislisszol kettőjük közül, és valami felmérhetetlen hozzáértéssel bán el mindkettővel. Tisztában volt vele, hogy ezért megint befogják őt hurcolni. Aztán Apa önmagából kikelve fog vele ordítani, és azt mondja a rendőröknek, hogyha ennyi esze van, vigyék csak. A pszichiátrián fog megint kikötni, ahonnan menekülni fog természetesen. Valakinek vigyázni kell az öccsére, hiszen nem hagyhatja az apjukra, azt sosem bocsájtaná meg magának.

*

  Erős fejfájással ébredt és a szemeit csak percek múlva nyitotta ki. A kezeit nem bírta megmozdítani és hirtelen nem értette. A vastag kötések mindent elárulnak. Csúf szavakkal illetik és kigúnyolják. Szíve szerint leszedné őket, de a mély vágás sem tenne mást, a képébe röhögne. "Látod, még erre sem vagy képes!" Visszhangzik a fejében. Zavartan nézett körül a szobában. Hófehér falak, az ablakon a reluxa behúzva. Kórházban kell, hogy legyen. A bátyjai hozhatták be őt. Mostanra már valószínűleg mindannyian tudják, hogy nem jár be a pszichológushoz. Az a nő nem segít neki semmiben. Hiába hiszi azt a családja, hogy jót tesz. 

*

  Apa megint részeg volt. Még egy kicsit emlékszik rá, hogy milyen volt azelőtt, hogy Anya meghalt volna. Rendes családot akartak mindketten, és milyen gyönyörű családi idill lehetett volna, hogyha valaki aznap éjjel nem találja felettébb viccesnek egy Molotov-koktél eldobását. Ő kihozta az akkor még csak pár hónapos öccsét az égő házból, Apa anyát próbálta kimenteni. Majdnem ő is bent égett. Egészen addig a pontig egyszerű autószerelő volt. Aztán húsz év alatt a mindig vidám férfiból az évek során alkoholista lett. A lelkében bujkáló kisfiú gyakran kiáltott az egykori apja után. Viszont felnőtt fejjel szívből gyűlölte a férfit. 

*

  A testvérei sorra gyűltek be a kórterembe, és már az is meglepő volt, hogy beengedték egyszerre mind a négyüket. Legfiatalabb bátyja odahúzott egy széket az ágy mellé, és biztatóan mosolygott, a borostyánszín szemei melegséget sugároztak. Aggódva pillantott a bekötözött kezeire, ő pedig óvatosan megmozdította az egyiket. Lassan menni fog ez, csak egy kis idő kérdése, és minden mehet vissza a régi kerékvágásba. Csak, hogy ő ezt a legkevésbé sem szerette volna. 

*

 Apa bántani akarta őket, és elhatározta, hogy most nem fogja hagyni. Nem érdekelték a következmények, az sem, hogy utána jobban megverik őt. Az öccse biztonsága forog kockán, számára ez pedig mindennél többet jelentett. Az agya elborult, és már csak a reccsenésre eszmélt fel. Apa szeme meg sem rebbent, az arcára meglepettség ült ki, a másik kezét pedig már lendítette is. Fel volt készülve, és büszkén állta az ütést. 

*

 A testvérei azt mondják, hogy minden rendben lesz, csak egy kicsit bent kell maradnia a pszichiátrián. Nem akar hinni a fülének. Úgy érzi elárulták őt, pedig csak segíteni szeretnének neki. Kapott egy szobát, ruhákat, - amik semmivel sem voltak jobbak, mint a kórházban - és egy új pszichológust. Még csak nem is neki kellett mennie, hanem "házhoz" jött, de válaszolni a kérdésekre már nem akart. Végtelenül türelmesek voltak vele, és hirtelen ezt nem tudta hova tenni. Mintha itt egy kicsit kedvesebbek lettek volna az emberek. 

*

 A következő héten az öccse ijedt arcával találta szembe magát. Nem az ő szeme láttára akart verekedésbe kezdeni. Megint piszkáltak a testvérét, és az ő kisöccsét márpedig nem piszkálhatja senki. Na jó, talán ő néha, egy kicsit. Két sarokkal arrébb már hallani lehetett a rendőrautók szirénájának hangját. Elkapta a másik vállát, és azt mondta neki, hogy most menjen haza, neki még van valami dolga. Pontosan tudta mire megy ki a játék. A bátyját megint befogják vinni a pszichiátriára, és kitudja mikor jön ki onnan. Egyedül marad Apával, de erősnek kell lennie. Nem támaszkodhat örökké rá.

*

 Érdeklődve bámult ki a szobája ablakán. Egy rendőrautó állt meg az épület előtt, és egy megbilincselt fiatal férfit próbáltak több-kevesebb sikerrel berángatni. Kapálódzott, megpróbált elfutni, néha még harapni is akart, és bármennyire is szigetelt jól az ablak, behallatszott pár kiáltás is. Egy órával később már az ajtóból nézte az új pácienst. Két nappal ezelőtt még ő volt az új páciens. A zöld szempár egy pillanatra összetalálkozott a kék íriszekkel. Ez volt a férfi utolsó segélykiáltása, mielőtt rácsukódott az ajtó. 

*

 Csak másfél héttel később merték őt kiengedni a többi kezelt közé. A másfél hét alatt nagyjából háromszor kellett a berendezést cserélni a szobájában. Na meg az egyik pszichológus maradandó sérülésekkel távozott a szobájából. Azóta már százszor megbánta, de nem tehetett róla. A pszichológus meg csak legyintett, nem ő volt az első problémás kezeltje.

  Egy csinos ápoló kísérte őt ki a társalgóba, és ültette le őt az egyik asztalhoz, ahol egy sötét hajú férfi ült. Ahogy az arcára nézett felismerte benne azt az embert, akit először látott meg ezen a helyen. Amúgy is hiányzott neki egy kis kommunikáció normális emberekkel. Már, ha itt bárki is normálisnak nevezhető. 

 - Téged láttalak, amikor behoztak. Ott álltál az ajtóban. - A kék szemű döbbenten pillantott rá. Megakart szólalni, de mintha nem találta volna a hangját, aztán megköszörülte a torkát. 

 - I-igen - motyogta. - Castiel Shurleynek hívnak - sütötte le a szemeit, és az asztalon lévő társasjáték dobozára írt játékszabályt kezdte el tanulmányozni. 

 - Dean Winchester - vigyorodott el. - Egy darabig most itt leszek, úgyhogy szokj hozzám - jelentette ki, és a másik bólintott egyet. - Na és mondd csak, te miért vagy itt? - kérdezett rá. Félénken emelte fel az egyik karját, amin csuklótól könyékig fehér kötés volt. 

 - Még gyógyul - mondta. A szemkontaktust direkt kerülte a másikkal. 

 - Értem, nekem dühkezelési problémáim vannak, de ne aggódj semmi komoly! - emelte fel védekezően a kezeit. Castielt ez késztette arra, hogy végre ránézzen Deanre. A hitetlen arckifejezést látván Dean elnevette magát. - Igazad van, akkor nem lennék itt. Nem vagy a beszédes fajta - állapította meg. 

 - Nem szeretek feleslegesen beszélni. Viszont - elgondolkozott egy pillanatra. - Majdnem elhittem, hogy nem komoly. Túl vidám vagy egy ilyen helyhez képest. 

 - Én, vidám? Utálok itt lenni, állandóan az agyamba akarnak turkálni, pedig csak szimplán túl sok az elfojtott agresszióm. 

 - Szerintem azért ennél egy picit többről lehet szó. Amúgy is csak segíteni szeretnének. - Legszívesebben leütötte volna magát. Ő sem volt hajlandó elfogadni az ápolók, orvosok és pszichológusok segítségét. Más miért tette volna?

 - Most komolyan? Te beszélsz velük? - Castiel megrázta a fejét. - Erről beszélek, dilidokik mindenütt, és még csak nem is használnak. Minek üljek itt, ha otthon is lehetnék, sőt dolgozhatnék, most az részletkérdés, hogy szokott lenni egy kis probléma. De nem tehetek róla, hogy idegesítőek a vevők! Totálkárosra törte az autóját, nagy nehezen kikalapáltam, majd volt rajta még egy karcolás, és természetesen az volt a legnagyobb problémája, nem az, hogy újra vállalható állapotba hoztam a nyamvadt kocsiját! Szóval néha megérdemlik ők is, na. 

*

 Hosszú heteken keresztül így teletek a napjaik. Órákig kint ültek a társalgóban és csak beszélgettek. Voltak olyan napok is, amikor a pszichológusok is békén hagyták őket, és nem próbálkoztak a terápiával, mert látszólag jó hatással voltak egymásra. Castiel többet mosolygott, mint az elmúlt hónapokban bármikor, Deannek pedig ritkán jöttek elő a dühkitörései. Napok óta először akkor, amikor az öccse meglátogatta őt, és észrevette rajta a lila foltokat. Csak a saját testi épsége bánta az esetet, az agya viszont már egyből a menekülési útvonalat próbálta összerakni. Minél hamarabb ki kell innen jutnia. Sam miatt. Csakis Sam miatt. 

*

 Castiel már lassan nem érzékelte az időt. Habár óra és naptár volt a pszichiátrián is, nem figyelt rá oda túlzottan. A napok összemosódtak, és ismétlődtek. Nem volt bennük semmi kivételes. Kivéve azok a napok, amikor Dean Winchestert kiengedték a társalgóba. Általában Dean beszélt, és Cas csak hallgatta őt. Lassan könyvet tudna írni a férfi életéből, de egyáltalán nem bánta. Imádta a másik hangját hallani és a kíváncsian csillogó, lehetetlenül zöld szemeket bámulni. Néha még ő is beszélt magáról, elmesélte, hogy milyen egy családban a legkisebb gyereknek lenni. Hogy milyen az, amikor mind a négy testvéred sikeresebb nálad, hogy milyen az, amikor az apjuk évekig otthagyja őket egyedül, majd aztán a megjelenése után pár héttel lelépjen a nagynénjükkel nyaralgatni. Milyen az, amikor úgy érzed, semmi nem jön rendben, nincs semmi jó a világban, és egyszerűen nem érted, hogy miért létezel, vagy, hogy miért kéne szeretned azt a tényt, hogy létezel. És Dean megértette őt, annak ellenére, hogy teljesen más nézeteket vallott. Annak ellenére, hogy az ő apja sokkal rosszabb volt, mint Castielé. 

 Voltak napok, amikor kifejezetten jókedve volt. Ezt Deannek köszönhette. Ha ő nem lenne, akkor nem érezné úgy, hogy javult az állapota, hogy talán van kiút innen, és van kiút a végtelen kedvtelenségből is, és életében először úgy látta, hogy ez a kiút nem a halál.

*

 Dean idegesen járta a folyosót. Már nem is kellett rá odafigyelnie, reflexből fordult be Cas szobájába. Mire észbe kapott volna, a másik férfi már a mellkasának simulva szorította magához őt. Meglepődve helyezte a karjait a kék szemű köré, és amikor megérezte, a vállai rázkódását, lassan elkezdte simogatni a másik hátát. Nem tudott mit mondani, bármennyire is szeretett volna, egyszerűen nem ment. Cas percekkel később húzódott el tőle, és egy zsebkendőt keresett. 

 - Bocsánat, összesírtam a pólód. - A hangja rekedtes, és meg-meg akad levegővétel közben. Annyira megakarta nyugtatni a másikat valahogy. Csak egy bátorító szó jönne a nyelvére, csak egyetlen egyet kér. 

 - Semmi baj - mondta végül, és leült az ágyra. Érdeklődve mérte végig Castielt. - Elmondod mi a gond? - kérdezett aztán rá.

 - Nem - rázta meg a fejét Cas. - Mármint, tudod, hogy eléggé labilis vagyok, és egy-egy butaság is megtud rázni, és úgyis csak azt mondanád rá, hogy ezért nem éri meg sírni, meg amúgy is tök lehetetlen, és...
 - Azért levegőt vegyél. - Egy pillanatra megállt a hadarásban, és, ahogy Dean tanácsolta, vett egy nagy levegőt. Teljes törzzsel fordult felé, és úgy kezdett bele.
 - Szóval, volt bent tegnap az egyik bátyám, és azt mondta, hogy lassan hazamehetek. Gabe persze nagyon kedves, és vár otthon, és talán ha ő nem lenne már meghaltam volna, de... - Megállt egy pillanatra a mondandójában. - De én nem akarok hazamenni, mert ott te nem vagy ott. - Dean elnevette magát, és Castiel szomorúan fordult el. - Látod, mondtam, hogy hülyeségnek fogod találni. - Erre abbahagyta a nevetést, és inkább megtapogatta maga mellett az ágyat.
- Gyere, ülj ide. - Megvárta, amíg Cas leül mellé, és csak akkor kezdett bele. - Azért nevettem, mert aranyos, hogy ezen aggódsz. Egy valamit megígérhetek. Amint kikerülök innen én is, megkereslek, és aztán együtt elmegyünk majd valahova. Talán körbeutazhatnánk az államokat kocsival, aztán ha esetleg az öcsém bejut a Stanfordra, akkor valahova a környékre költöznék én is, ha szeretnéd, lakhatnánk együtt, és akkor lehet soha többet nem kéne erre a helyre jönnünk, mert bármennyire is ironikus, de az elmúlt hónapok alatt itt érzem magam a legjobban. És tudod csak azért Cas, mert itt vagy. - És a szemeibe megint könnyek gyűltek, és boldogan ölelte át Deant újra.

*

 Castielért Lucifer jött a pszichiátriára. A legidősebb bátyja mindig is érdekes volt. Az emberek féltek tőle, mert valamilyen megmagyarázhatatlan felsőbbrendűség vonta őt körbe, de a személyisége és a viselkedése inkább hasonlított egy csintalan kisgyerekére. Türelmetlenül várta ki, amíg Cas megköszöni a segítséget az ápolóknak, és végül elköszön Deantől. Szomorúan battyogott ki az épületből, és ült be a hófehér autóba. Lucifer beindította a kocsit, aztán mielőtt elindultak volna vigyorogva nézett Casre.

 - Szóval ő a barátod? - Castiel elvörösödve nézett ki az ablakon.
 - N-nem. Dean csak, szóval csak találkoztam itt vele, és jól kijöttünk. Ennyi az egész - próbálta kimagyarázni magát.

 - Öcsi, tudod, hogy nekem nem lehet hazudni - lesütötte a szemeit, és sóhajtott egyet. Lucifer pontosan tudta, hogy Cas fülig szerelmes volt Deanbe, akkor minek kérdezgeti a nyilvánvalót? - Jól van, nem kell válaszolni - mondta végül és elindította az autót. A szőke hajú férfi gyakran kiállhatatlan tudott lenni, és mindenkivel csak piszkálódott. De minden helyzetet nagyon jól átlátott, és ha már maga sem lelte szórakozását valamiben, akkor hagyta a dolgot. 

 - Csak érjünk haza, Gabe annyira örült neki, hogy jól vagyok, és hazamehetek. - Lucifer egy pillanat erejéig Castielre emelte a tekintetét, aztán megint az utat figyelte.

 - Bár Apát is ennyire érdekelné. - Az út többi része csendben telt el. 

*

 Nagyon ügyelt arra, hogy ne kerüljön semmi bajba. Még a pszichológusokkal is hajlandó volt beszélgetni, és elfogadta a segítséget, csak jusson ki innen. Szeretne hazamenni, összepakolni a cuccait, és beülni a kocsijába. Ami amúgy még Apa kocsija, de nem tartja rendben, és részegen vezetni sem képes, és az a gyönyörű autó egy rendes sofőrt érdemelt, nem alkoholistát, aki le sem takarítja. Szóval elhozza a kocsit, megkeresi, hogy Castiel hol lakik, és elmennek bejárni az államokat. Úgy érezte, hogy innentől minden rendben lehet, és már csak Sam miatt sem kellett aggódnia. Az elmúlt pár hónapban, amióta Dean a pszichiátrián ül, az öccse önállósodott, talán jobban is, mint Dean azt szerette volna. Átvette a helyét a műhelyben, és a főnökhöz költözött, aki egyébként kisgyerekkoruk óta ismerte őket. És talán ez volt a Winchesterek egyetlen mázlija, hogy Bobby Singer egy olyan ember volt, amilyen és vigyázott a fiúkra.

*

 A Shurley ház előtt egy fekete Impala állt meg, a fiatal bejárónő érdeklődve nézett ki az egyik ablakon a dudaszó hallatán. Közben Castiel sietve a vállára kapta válltáskáját, és szinte kitörve a szobája ajtaját rohant kifelé. 

 - Vigyázz magadra, bár már felnőtt vagy, nem tudom mit aggodalmaskodok - állt meg Cas előtt Gabe, és éppen belekezdett volna a monológjába, de valahogy sikerült kikerülnie őt.

 - Majd valamikor jövök, most viszont menni szeretnék. Utoljára múlthéten voltam bent Deannél a munkahelyén, és amióta kiengedték most vezethet először. Megígérte nekem ezt a kirándulást, három hónapja erre várok. Szia, Gabe! - A bátyja azért elkapta őt még egy gyors és fullasztó ölelésre. Úgy érezte kellett volna még mondania valamit, esetleg a többi bátyjának üzenni néhány kedves szót, hiszen kitudja mikor találkoznak megint. Sajnos egy szó sem jött a nyelvére, és nem ápolt annyira jó kapcsolatot a bátyjaival, hogy bármit is számítson nekik egy-egy kedves szó. Inkább elengedte Gabet, a családja egyetlen olyan tagját, aki valóban törődött vele, Kiviharzott a hatalmas bejárati ajtón, és izgatottan ült be Dean kocsijába. A táskáját hátradobta a többi cucc közé, és egy ölelés erejéig odahajolt Deanhez.

 - Rendben, Cas, rendben van - tapogatta meg a másik hátát. - Ennyire nem hiányozhattam - nevette el magát hitetlenül.

 - Pedig de - vágta rá, és elengedte a zöld szemű férfit. - Merre megyünk? 

 - Hát, mivel Dél-Dakota szélén vagyunk ezért úgy gondoltam, hogy végigmehetnénk a kanadai határ mentén egészen Maine-ig, aztán onnan kitaláljuk. Mennyi államban jártál eddig egyébként?

 - Ezen kívül? Egy.
 - Akkor van mit pótolnunk - vigyorodott el, és rátaposott a pedálra.

*

 Már hetek óta úton voltak, nemrég hagyták el Nashvillet, és haladtak lefele, Alabama felé. A Nap órákkal ezelőtt lement, az ég csillagos volt, és Dean végül lehúzta a kocsit egy földúton, és megállt. A csöndet Cas halk szuszogása töltötte meg és az éjszakai állatok neszezése törte meg. Dean óvatosan meglökdöste a másik vállát, aki először nem akart a keltegetésre reagálni, végül álmos szemekkel nézett Deanre. A tekintete már szinte magában hordozta a kérdést. "Miért keltettél fel?"

 - Nem tudom, hogy csináltál-e már ilyet, sőt, igazából biztos nem, mármint arra való tekintettel, hogy milyen életed volt, de én az öcsémmel gyakran jártam ki csillagokat nézni. Amikor kicsik voltunk, Bobby egyszer elvitt minket magával, hogy beautózzuk az államokat. Egyik este, amikor már nem volt a közelben se egy motel, se egy benzinkút lehúzódtunk aludni, de mi Sammel inkább kimásztunk a kocsiból és a jövőt próbáltuk kitalálni, miközben az eget bámultuk. Tiszta az ég, a motorháztető meg kellemesen meleg, mert hát most állítottam le a motort, úgyhogy arra gondoltam... - Cas néha meg sem várta, amíg Dean befejezni, amit mondani akart, már egy lépéssel a másik előtt volt. Mindketten felmásztak az Impalára, kicsit talán közelebb egymáshoz, mint azt barátok között illendő lett volna, és egy darabig csöndben bámulták az eget. 

- Mind gondolkozol? - kérdezett rá végül Dean. Cas hirtelen riadt fel a bambulásából, és érdeklődő szemekkel nézett Deanre. A férfi arcát csak a Hold és a csillagok fény világította meg. Valamiért most mindennél jobban megakarta őt csókolni. És meg is tette. 

Megcsókolni Castielt leírhatatlan érzés volt. 

*

 A csók hirtelen érte. Az első döbbenet után, viszont lehunyta a szemeit, és próbált nem az érzései viharára koncentrálni, hanem Dean ajkaira az övén. De egyszerűen annyira nehéz volt nem elvigyorodni a csók közben, mikor talán életében most volt először igazán boldog. A csók hevében valahogy leborultak a kocsi motorháztetejéről, ami szinte egy pillanatra sem hatotta őket meg. Dean kezei Cas pólója alá siklottak, és végigsimított az oldalán, beleborzongott az érintésbe.  

- Legalább a kocsiba másszunk be - mondta két zihálás között, miközben az egyik kezével megkereste a hátsó ajtó nyitóját, és nehezen, de kinyitotta azt. Valahogy a bűvészmutatvány közepette Cas került alulra, Dean pedig fölé magasodott. A levegő egyre nehezebbnek tűnt, a mozgásuk egyre inkább egybeolvadt. Castiel minden egyes érintésnél úgy érezte, hogy Dean az egyetlen, akit ezentúl képes lenne szeretni, és soha nem akarja elveszíteni a másikat. Szinte egyszerre élveztek el, és bármennyire is nehezen fértek el a hátsó ülésen, egymásba gabalyodva feküdtek még órákon keresztül. Éberen, és égő szerelemmel. 

*

 Hónapok teltek el azóta, hogy Dean és Cas beutazták az államokat, és már a nyárnak is vége volt. Samet felvették az egyetemre, jogot tanult, és Dean nagyon büszke volt rá. A turbékoló szerelmespár szintén Kaliforniába költözött, csak azért, hogy az idősebbik Winchester fiú nyugodt lehessen, és a közelében tudhassa a testvérét. A dühkezelési problémái mára szinte már felszívódtak. Amióta nem él együtt az apjával, és nem kell elviselnie mindennap sokkal könnyebb az élete. Na és persze ott volt mellette Castiel is, aki nélkül nem tudta, hogy mit kezdett volna magával. A kék szemű depressziója is nagyon sokat javult, ritkán van egy-egy rossz napja, de ezen kívül minden rendben van vele.

*

Ki gondolta volna, hogy a pszichiátrián is megtalálhatja az ember a boldogságot?