Szeress engem... kértem, de ellökött. "Takarodj!" Ordította torkaszakadtából. A szívem kettéhasadt. Megtörten tértem be az első trafikba és elfeledtetve az eladóval, minden alkohol tartalmú terméket elhoztam. Otthon az ágy szélén ülve, könnyeimmel kevert tequilával gyógyítottam magam. Nem sok sikerrel. Megállás nélkül peregtek előttem az események.
- Angel! - Valaki a nevemet kiáltotta, de már késő volt. Elhagytam a bejáratot és nem terveztem, hogy valaha is visszatérek. Vonzott magához a hely, akár egy mágnes. Tudni akartam milyen és kik élnek ott. Miféle lények ezek személyesen. Képtelen voltam elhinni, hogy tényleg annyira gonoszak, mint azt mindenki terjeszti idefent. Ez volt a nap, mikor kiléptem a Mennyek kapuján és kutatni kezdtem a Pokolba vezető utat.
Az első porhüvely amit találtam egy fiatal lányé volt. Fagyoskodva ült egymagában az állomáson, igazán lenge ruhákban és sírt, fohászkodott. Valaki összetörte a szívét. Segítettem rajta. Jó választásnak bizonyult, mert teljes egészében hasonlított az igazi alakomra.
Vonatra szálltam és elutaztam a célomhoz. Néhány segítséget igénybe véve sikerült rábukkannom az átjáróra. Izgatottabb voltam, mint mikor megkaptam a szárnyaimat. Nagy levegőt véve léptem be álmaim helyszínére. Egy üres tégla folyosó... mentem amerre vezetett és reménykedtem a szíves fogadtatásban. Egy nővel találtam szemben magam. Szemei feketék voltak és a pillanat tört része alatt harc állást vett fel.
- Mit keresel itt szárnyas? - Villantotta rám a fogsorát fenyegetően. Híres voltam a naivságomról, így azonnal szóba elegyedtem vele.
- Én csak szeretnék körbe nézni, ha lehetséges. - Könyörögtem neki és reméltem, hogy nem kényszerít harcra.
- Azt majd a király eldönti. - Horkantott, majd belém karolt. Két lapockám közt éreztem a pengéje hegyét, mégsem féltem. Elértem amit a legjobban szerettem volna életemben. Ott voltam, ahová kiskorom óta tartozni szerettem volna.
Egy hosszabb feszült séta után, bevezetett egy terembe. Senki nem fogadott minket.
- Királyom! - Hajtott fejet egy sötét pontnak, én pedig szemem meresztgetve próbáltak kivenni az alakját. Csettintés hallatszott, amit azonnal világosság követett.
- Brooke. - Dörrent a tiszteletet parancsoló hang. Más akcentusa volt, mint bárkinek akivel eddigi életemben kapcsolatot teremtettem. Képtelen voltam elhelyezni az idősíkon.
- Bocsásson meg Nagyuram. - Hajtott fejet fogvatartóm. - Ez a szárnyas a bejáratnál ólálkodott.
- Elmehetsz. - Emelte ránk tekintetét érdeklődően. A lány távozott, én pedig ott maradtam magával a királlyal. Barna szemei kíváncsiságot sugalltak. - Ki vagy angyal és hogy merészeled betenni ide a lábad? Ez az én birodalmam. Elég csúnyán eltévesztetted a házszámot.
- A nevem Angel Mr... - Köszörültem meg a torkom zavartan.
- Crowley. - Mutatkozott be.
- Nem akartam zavarni. Én csak ... minden álmom ez volt, hogy lássam a Poklot. Gyűlölöm a fenti életem és szerettem volna találni egy új otthont.
- Otthont? - Nevetett fel karcosan. - Drágaságom, jobban tennéd, ha hazakullognál szépen apuci védelme alá, mielőtt a démonjai darabokra tépnek.
- Nincs rá mód, hogy maradjak? - Álltam a tekintetét.
- Túl tiszta a lelked ebbe a világba. Nincs keresni valód itt.
Az emlék mosolygásra késztetett. Akkor álltam előtte először, farkasszemet nézve magával a gonosszal. Nem hittem volna soha, hogy valaha beleszeretek. Ugyanis ez történt. Beleszerettem a Pokol átkozott Királyába. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy befeketítsem a lelkem és Vele maradhassak. Ott akartam lenni a közelében. Egy hónapot adott, hogy rájöjjek a módjára. Elszántságom látva, segített. Embert öltem, angyalt gyilkoltam, végeztem démonokkal és a hét fő bűn minden pontjának eleget tettem. A lelkem mégis csillogott akár a frissen esett hó. Egy nap aztán kitártam elé a szívem és közöltem vele, hogy ha máshogy nem megy, akkor az ártatlanságomat adom neki ezért az életért cserébe. Elvette a felkínált adományt, de a helyzet csak rosszabb lett. Kihasználta a rajongásom és maga mellett tartott. Sosem hittem, hogy igazán szeret. Ő képtelen volt rá. A lelkem tiszta maradt, a szívem pedig egyre feketedett a kétségbeeséstől, hogy el kell válnom tőle.
Az utolsó nap egyedül ébredtem. Elhatároztam, hogy kérek még időt, kerüljön bármibe. Nem hallgattam rá, így dühösen a fejemhez vágta: "Takarodj a Pokolból!" Visszanyelve a feltörő gyomorsavat, végig sétáltam a folyosón és az emberek világában kötöttem ki. Elveszítettem mindent. A régi és az új otthonom. A szerelmemet és az egész életemet.
A trafikból beszerzett piák egyre fogytak, a fájdalom viszont nem akart elmúlni. Rám tört a hányinger, de étel híján nem akart semmi kijönni. Gyűlöltem az egész világot. Hiányzott Crowley. A morgolódása, a nagyképű beszólásai... Az egész lénye. A Mennyekben mindig azt hallottuk, hogy a Pokolban élők gonoszak, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem így volt.
Kiittam az utolsó vodkát. Elfogyott. Az elmémre köd telepedett. Isten tudja honnan, de a kezembe került egy kés. Ez lesz az egyetlen megoldás. A hiányt és a szívszorító érzést enyhíteni kellett. Zokogásom megzavarta két szárny suhogása. A saját hófehér szárnyaim voltak azok. Erős marokkal elkaptam el az egyiket és nagy levegőt véve nyiszatolni kezdtem. A fizikai sérülésből semmit nem vettem észre. Elkeseredettségem a tetőfokára vágott. A jobb oldalon már csak egy csonk éktelenkedett. Jöhetett a bal... levágtam azt is, akár egy elmeháborodott. Örökre elszakítottam magam szülőföldemtől. A kétségbeesés hirtelen nyilalt porhüvelyem vért pumpáló szervébe. Meg akarok halni! Sikította minden porcikám.
Az ezt követő mozdulataimat emlékképekként láttam. Kezem az angyaltőrt markolta, ami végül a szívem közepén ért célba.
- Meghaltam? - Kérdeztem teljesen megnyugodva. Crowley állt mellettem. Azaz igazából a porhüvelyem felett, amit halott szárnyaim árnyéka körvonalazott.
- Buta ötlet volt az öngyilkosság drágám. - Mondta a tőle megszokott nyugodt hangsúllyal. Karba tett kézzel szemlélte földi maradványaimat.
- Az egyetlen módja volt, hogy... - Mentegetőztem.
- A lelked befeketedett. Gratulálok. - Húzta féloldalas mosolyra a száját és kezét a derekamra helyezte. Nem akartam kimutatni, de majdnem kiugrottam a bőrömből örömömből.
- Gyere. Sok mindent el kell még intéznünk... - Tűnt el a semmiben, én pedig követtem volna Őt akár a világ végére is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése