Miután Cas közölte, hogy nincs sok időnk hátra, jobbnak láttam hamar felkészülni az útra. Holnap korán indulunk.
- Én maradok. - Szólalt meg Robert. - Ebben az évben sem maradok el az évfordulón.
- Érthető. - Sóhajtott Lexy. - Eddig is sokat segített.
Egy apró mosollyal nézte az idős embert, aki elé lépett és szorosan megölelte.
- Annyit tudok tenni még, hogy ha Ginettáék visszajönnek valahogy, akkor én itt leszek. - Ajánlotta fel.
- Ez jó ötlet. - Bólintottam, majd egy kéz fogás után átsétáltam a saját szobánkba összepakolni.
Először a szétszórt dolgokat kapkodtam fel a földről, aztán összehajtogatva visszaraktam a bőröndbe. Nem is nagyon figyeltem az időt, csak akkor kaptam fel a fejem, mikor Lexy hirtelen berontott, majd a fürdőbe rohant. Összevont szemöldökkel figyeltem, és már épp azon voltam, hogy bekopogok, mikor csörömpölést hallottam.
- Lex! - Rontottam be az ajtón.
A lány a mosdó kagyló előtt guggolt, kezében egy üveg darabbal, amit az összetört tükörből szedett. A tenyerébe fogta és összeszorította, aztán kiejtette a kezéből. A seb, ami a kezén volt, azonnal összeforrt, mire felzokogott. Könnyes szemekkel nézett fel rám, míg én földbe gyökerezett lábakkal néztem a történteket. Lex remegve felkelt és kiszaladt mellettem. Egy darabig még bámultam hűlt helyét, majd észbe kapva, gyorsan utána siettem. A motel előtti lépcsőn ült egyedül és a lábát bámulta. Nem tudtam mit tehetnék, így csendben odasétáltam és helyet foglaltam mellette. Ránéztem, de ő még mindig a cipőjét tanulmányozta. Mikor pedig épp összeszedtem a gondolataimat, hirtelen nyomást éreztem a vállamon. Rám dőlt és talán kicsit közelebb is húzódott.
- Miért esik ez a hülye eső? - Kérdezte, sírástól rekedt hangon.
Felnéztem az égre, mert én nem éreztem semmit.
- Nem is esik. - Mondtam és óvatosan átkaroltam. - Csak sírsz.
- Király. - Hagyta annyiban.
Nem érettem és nem is fogom soha megérteni mi zajlik le ilyenkor az emberben, de biztosan nem egy séta-galopp.
- Mi történt, hogy ennyire...? - Direkt lógva hagytam a kérdésemet.
- Castiel mondott valamit, ami lehet kicsit fájóbban érintett, mint képzeltem. - Motyogta.
Vártam, hátha fojtatja a mondatot, de semmi.
- Nem akarok démon lenni. - Remegett meg a hangja.
- Sosem engedném, hogy azzá válj. - Simítottam végig a hátán, de ekkor kitépte magát az ölelésemből.
- Nem érted! - Fordult velem szembe. - Már az vagyok! Egy kicseszett démon a lelkem része és bármennyire próbálok ellenállni neki, ő az erősebb!
- Alexa... - Kezdtem, de közbe vágott.
- Ne Alexázzál itt nekem! - Kiáltott rám. - Nem bírtam magam megvágni. Vagyis sikerült, de láttad mi történt! Azonnal meggyógyult. Ami pedig még szörnyűbb, hogy tetszett a fájdalom, amit okozott. Ezt ne mond nekem, hogy teljesen normális!
Csak hallgattam, ahogy minden fájdalmát rám zúdítja és hagytam, hadd adja ki magából az egészet. Felkeltem a lépcsőről és megálltam vele szemben. Egész testében remegett, miközben záporoztak a könnyei. Csak mondta és mondta és mondta. Aztán egyik pillanatról a másikra elhallgatott.
- Bocsánat. - Hajtotta le a fejét.
Éreztem, hogy eljött az én pillanatom. Közelebb léptem és átöleltem. Tudom, hogy nem a legötletesebb megoldás, de ezt láttam jónak. Néha egy ölelés sokkal többet segít, mint gondolják az emberek. Lexy pedig még mindig remegve, de szorosan átkarolt.
- Nem kell bocsánatot kérned. Neked is kijár egy kis kiabálás. - Mondtam és közben a hátán simítottam végig.
Éreztem, ahogy a görcsös kapaszkodás egy idő után elmúlik és csak a remegés marad meg.
- Gyere, mert meg fogsz fázni. - Próbáltam rávenni, hogy bejöjjön.
Csak nemlegesen rázta a fejét és még jobban bele fúrta arcát a mellkasomba.
- Még egy kicsit. - Morogta. - Fel akarok kelni ebből a rémálomból, de félek, hogy akkor te is eltűnsz.
A torkom elszorult egy pillanatra. Egyszer már feladta értem az életét a dzsinnél. Nem akartam, hogy ez még egyszer megtörténjen. Meg fogok tenni mindent, hogy "kiűzzük" belőle Rachel lelkét és újra a régi lehessen.
- Itt leszek neked. - Csókoltam a hajába.
Dean:
Ránéztem a mellettem álló lányra. Ott toporgott mellettem mióta felkelt és folyamatosan motyogott magában. Csak egy-két szót kaptam el, de azok sem kecsegtettek túl sok jóval.
- Gina. - Szóltam, de nem figyelt rám.
Felvont szemöldökkel álltam mögé, hogy mikor ismét megfordul, akkor épp a karjaimba fusson. A tervem tökéletesen bevált.
- Basszus, ne ijesztgess! - Csapott rá a mellkasomra.
- Csak így tudom felhívni magamra a figyelmet. - Vontam vállat vigyorogva.
- Mit akarsz? - Nézett fel rám. - Van valami ötleted, hogy hogyan jussunk ki esetleg?
Szinte vádlón nézett rám, mikor nem szóltam egy szót sem.
- Rögtön gondoltam. Ha nincs semmi, amit mondanál, akkor hagyd, hogy egyikünk csináljon valami értelmeset. - Fortyogott magában.
Meglepődve álltam még mindig előtte. Először is, hogy jön ő ahhoz, hogy ilyen hangsúllyal beszéljen velem? Másodszor pedig, miért hiszi azt, hogy én nem akarok innen kijutni?
- Tudod, amíg aludtál, jobban csíptelek. - Húztam el a számat és visszahelyezkedtem a fa tövébe.
- Amíg nem akartál mártírt játszani, én is jobban kedveltelek. - Vágott vissza.
- Mikor? - Kérdeztem rá, talán kicsit túl idegesen.
Egyszerűen kiborított. Nem csak ő volt frusztrált, hanem én is. Ezen mit nem lehet felfogni?
- Oh, soroljam? - Játszotta meg magát. - Amikor feljöttél a lépcsőn, amit egyáltalán nem kértem, hogy tegyél meg, de ohh... Te vagy Dean Winchester, akinek mindenkit meg kell mentenie! - Tette homlokához a kezét színpadiasan.
- Már megbocsáss, de ez a dolgom. Embereket megmenteni... - Nem engedte, hogy befejezzem a mondatot.
- Szörnyekre vadászni. Családi vállalkozás. Régi nóta. - Forgatta a szemeit. - Kinek akarsz bizonyítani? Apádnak? Ő már...
Elhallgatott. Tudta, hogy túl messzire ment és most inkább hallgat. A fáról jövő madár csicsergés most élesen hasított a csendbe. Mintha egy pillanatra az idő fogságába estünk volna.
- Nem úgy gondoltam. - Guggolt le mellém, de nem nézett a szemembe.
- De, pontosan úgy gondoltad. - Vettem mély levegőt.
Tenyerét az arcomra szorította és a szemembe nézett.
- Erre nincs mentség, egy paraszt voltam. - Mondta könnyekkel a szemében. - Kérlek.
Könyörögve nézett rám én pedig próbáltam nem megcsókolni. Igen, Dean éppen most tiportak a lelkedbe, de neked azon jár az eszed, hogy mikor érhet ismét össze az ajkatok. Szerintem én ezt élvezem is. Azt a perverz mindenségemet!
- Gina, tudom, hogy te sem vagy a helyzet magaslatán, de hidd el, én is ki szeretnék innen jutni. - Próbáltam nyugtatni magamat, és őt is.
- Nem kellett volna azt mondanom. - Rázta a fejét, mire a tincsei össze vissza csapkodtak.
- Tudsz rajta változtatni? Nem. Akkor minek görcsölj rajta? - Fogtam most én is kezeim köz az arcát. - Lépjünk túl ezen és találjunk ki valamit, amivel befeketítjük a lelked.
Mély levegőt vett és lehunyta a szemét.
- Rendben. - Bólintott. - Van ötleted?
Egy perverz mosoly kúszott az arcomra.
- Lenne...
- Olyan, amiben nem szerepel a baziliszkuszod? - Kérdezte és éreztem, hogy ismét visszatért a régi Gina.
- Sajnálom, olyannal nem tudok szolgálni. Bár hízelgő, hogy így nevezted. - Kacsintottam rá, mire elpirult. - Azonban komolyra fordítva a szót. Ezen kívül lenne bármilyen más ötleted?
Szinte hallottam, ahogy a fogas kerekek megmoccannak a fejében, de hosszas gondolkodás után csak elhúzta a száját.
- Semmi.
- Akkor ideje kipróbálni az én elképzelésem. - Néztem rá kissé nagyképűen.
- Nem fogok lefeküdni veled csak azért, hogy kijussunk innen. - Morogta és fel akart kelni, de én visszarántottam.
- Akkor ne azért tedd.
Úgy helyezkedtem, hogy pont az ölembe üljön, egyik lába a jobb oldalamnál, míg a bal a másiknál. Nem hagytam, hogy válaszoljon. Megcsókoltam.
Alexa:
Reggel korán keltünk. Mihamarabb neki akartunk vágni ennek a több, mint kilenc órás kocsikázásnak. Már este bepakoltunk mindent Poisonba. Megegyeztünk, hogy az Impala marad itt, ha tényleg Gináék valahogy megkerülnének és utánunk akarnának jönni. Persze Gina meg fog ölni, ha megtudja, hogy Poisonnal megyünk, de most ez a legkisebb gondom. Elköszöntünk Roberttől és már indultunk is. A Nap még csak próbálkozott betölteni fénnyel a várost, de nem sok sikerrel járt. Lassan oldalazott fel az égre, mintha félne valamitől. Teljesen át tudtam érezni a helyzetét. Pár nap alatt elvesztettem mindent, kaptam egy szerelmet, aztán a lelkem részével együtt a nővérem is köddé vált. Ez az év se lesz a top kedvenc listámon.
- Jobban vagy? - Nézett rám Sam a vezetőülésből.
Megvontam a vállam. Komolyan rólam akarunk beszélni? - Kérdeztem csak úgy magamtól.
- Aham. - Bólintottam és gyorsan a rádióhoz nyúltam.
Bekapcsoltam és addig tekergettem, míg meg nem szólalt egy kedvencem.
- Milyen régen hallottam. - Dőltem hátra az ülésen és élveztem a régi dalt.
- Twist and Shout? - Kérdezte a mellettem ülő.
- Bajod van vele? - Mosolyodtam el.
- Nem, dehogy. - Védekezett azonnal.
Szinte egész úton Beatles, Elvis, meg hasonló régi dalok szóltak.
- Nem hittem volna, hogy szereted Elvist. - Nevetett Sam, mikor rákanyarodtunk az utolsó útszakaszra.
- Pedig örök klasszikus. - Vigyorogtam.
Az elmúlt órákban egymást szivattuk és cikibbnél cikibb történeteket meséltünk egymásnak.
- Képzeld, egyszer fogócskáztam apummal a konyhában, és csak annyira néztem hátra, hogy követ-e, de mikor ismét előre figyeltem, már megtörtént a baj. - Nevettem úgy, hogy még a könnyem is folytak.
- Te jó ég! Mi történt? - Kérdezte vigyorogva.
- Neki mentem a falnak és lett egy olyan púp a homlokomon, mint a mesékben. - Szipogtam, és mégjobban elkezdtem nevetni.
Jó volt kicsit elfelejteni az eredeti célunkat. Inkább anyáékra koncentráltam.
- Nem hiszlek el. - Csapott a kormányra vidáman Sam. - Dean egyszer kivitt engem szánkózni, míg apa nem volt otthon. Leesett az első hó és valahonnan szerzett szánkót, így kimentünk. Viszont azzal nem számoltunk, hogy el founk tévedni az erdőben. - Mesélte.
- Mi lett végül? - Kérdeztem érdeklődve.
- A városlakók találtak meg minket éjfél körül és visszavittek minket apához. Persze ő nem volt otthon, így egy kedves család befogadott minket estére.
Apró mosollyal a száján emlékezett vissza a történetre. Na igen, ezekhez az emlékekhez én is mindig szívesen menekülök.
- "Menjen tovább százötven métert, majd érkezés a célhoz". - Szólalt meg hirtelen a GPS, ezzel a szívbajt hozva rám.
- Mindjárt kidobom az ablakon. - Motyogtam.
Egy pillanat alatt visszatért a görcs a gyomromba. Nem akartam itt lenni, de egyszerűen muszáj megtennem, ha nem akarok azzá válni, ami ellen küzdök. Nem akarok gyilkos lenni.
- Csak szerintem lett sokkal hidegebb? - Rázott ki a hideg.
Sam is megborzongott egy pillanatra.
- Szellem? - Néztünk össze.
A hely, amit "Véres 66"-nak is neveznek, ott volt előttünk. Dombok, vagyis inkább hegyek fogták körbe az útszakaszt. Egy tábla hirdette, hogy a kanyart 15 km/h-s sebességgel szabad bevenni.
- Ez eléggé nyomatszó. - Mondtam, miközben leállt a motor.
- Az. - Hagyta rám Sam és kiszállt a kocsiból.
Követtem a példáját. A szél süvített és ha nem a szemem előtt történik, akkor el sem hiszem. Ugyanis abban a pillanatban, ahogy elhallgatott a szél, minden megállt. Az egyik domb oldala megnyílt és hó zúdult ki a szakadáson.
- Mi a Pokol? - Kérdeztem, de tudtam, hogy nem tévedek sokat.
Ez maga volt a Pokol bejárata. Az ajtóban pedig egy fekete ruhás nő állt, és engem nézett.
Gina:
Mi a jó Istent csinálok? - Tettem fel a kérdést magamnak, ahogy lekerült rólam az utolsó ruhadarab is. Végig az járt a fejemben, hogy a Mennyország folyosója nem ilyen dolgokra lett tervezve. Ezt akkor éreztem igazán, mikor Dean hanyatt döntött a füvön. Ajkai az enyémekre tapadtak és élveznem kellett volna a pillanatot, de hirtelen annyira mocskosnak éreztem magam.
- Dean - szóltam, mire azonnal megállt.
- Baj van? - Nézett le rám zöld szemeivel.
Megszólalni sem tudtam. Egyszerre éreztem, hogy akarom őt. De még mennyire akarom! Viszont mellette ott volt, hogy nem kéne ezt csinálnom.
- Mit érzel? - Kérdezte és végig simított az arcomon.
- Hogy nem kéne... - Suttogtam.
Meghökkenve nézett rám. Nem csak ő. Még én sem értettem magamat.
- Mi van akkor, ha ez már egy jel? - Kérdezte. - Hogy a tiszta "nem kellene" lelkedből sötétet varázsoljunk, ezzel?
Volt benne logika.
- Szóval, ha én most azt akarom, hogy hagyd abba, akkor sosem derül ki, bevált volna-e a terved. - Húztam el a számat.
- Ezt szeretnéd? - Biccentette oldalra a fejét.
Késztetést éreztem rá, hogy beletúrjak a hajába, így meg is tettem az elképzelésemet. Nemlegesen ráztam a fejem.
- Folytasd, még akkor is, ha az ellenkezőjét állítom. - Acéloztam meg magam.
Deannek nem kellett kétszer mondani. Elvette azt, amit felajánlottam neki.
- Ne haragudj. - Dőlt rám levegő után kapkodva. - Én...
- Én akartam, hogy tedd meg. A lélek másik fele nem akarta. - Emlékeztem vissza az elmúlt eseményekre.
- Kihúzhatom a bakancslistámról az erőszakot. - Nevetett fel idegesen Dean.
Óvatosan végig húztam a kezem a hátán.
- Ismétlem: Én akartam, hogy tedd meg. - Bizonygattam. - Most mi legyen? Nem kellett volna történnie valaminek?
Még mindig Dean bőrét cirógatva néztem szét. Semmi nem változott meg.
- Nem tudom. - Sóhajtott a rajtam fekvő.
Nem történt semmi. Egyáltalán kellett volna? Zavartan pislogtam, mikor feltűnt, hogy mégis van valami változás.
- Dean. - Állt meg a kezem. - Ott.
A fa felé mutattam, mire ő is azonnal odanézett. A törzs úgy nyílt szét, mintha egy késsel vajat akarnánk szeletelni. Semmi recsegés nem hallatszódott. Egyszerűen csak szétnyílt és egy apró, kék fény szállt ki belőle. Egyszerre ültünk fel, ahogy a kis, lebegő csóva felém indult. Éreztem, szinte tudtam, hogy ez én vagyok. Jobban mondva a lelkem. Ez lesz az!
Mosolyogva nyúltam ki felé, mire, mintha megijedt volna, hátrébb ugrott a láng.
- Ne félj. - Szóltam hozzá, mintha egy gyerek lenne. - Gyere.
Energia áradt szét bennem, ahogy közeledett és éreztem a másik lelket kiszállni belőlem. Ismét egészen én voltam. A fa bezárta magába a másik csóvát, ezzel eltüntetve előlünk a lélekdarabot.
- Sikerült? - Nézett rám Dean kíváncsian.
Bólintottam egyet és elmosolyodtam.
- Végre. - Sóhajtottam. - Újra itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése