Ne haragudj

Alexa:

  Olyan kellemeset álmodtam. Egy felejthetetlen éjszaka megint, azzal a férfival, akit szeretek. Persze ez csak álom lehetett. Túl veszélyes lenne, ha tényleg lefeküdtünk volna. Aztán hirtelen egyszerre rohamoztak meg a képek. Ahogy fölémhajol, az ujjai érintése a csípőmön és a szája a testemen. Ez mind igaz volt. Először megdöbbentem, majd egy furcsa érzés járta át a lelkem. Talán megnyugodtam? Így, mikor reggel felkeltem, a szokásos jelenetet vártam. A hült helyét magam mellett és az ürességet, amit maga után hagy. Hiszen sosem maradt, én pedig minden egyes ilyen alkalommal meghaltam kicsit belülről. Viszont, ma úgy döntöttem, hogy nem ronthatja el a napom semmi. Inkább alszok délig és majd délután utálom a világot. Csak átfordultam a másik oldalamra, de azonnal ki is pattantak a szemeim.

 - Jó reggelt! - Nézett rám féloldalas mosollyal.

 Annyira meglepődtem, hogy hirtelen válaszolni sem tudtam. Az első gondolatom az volt, hogy ez mit keres itt? Aztán az, hogy EZ MI A FENÉT KERES ITT?

 - Emlékszel valamire? - Tekintett rám furcsán és felkönyökölt.

 Én még mindig kisebb sokkban feküdtem mozdulatlanul. Aztán egy hirtelen mozdulattal felnyúltam és lehúztam magamhoz egy csókra. Azonnal viszonozta. Nem volt kérdés most már, hogy ez a valóság.

 - Neked is. - Válaszoltam, miután szétváltunk.

 - Ennyire ijesztő vagyok reggel? - Vigyorgott még mindig.

 - Nem, csak megszoktam, hogy sosem maradsz. - Vágtam rá kicsit durcásan.

 Az arcáról nem tudam leolvasni semmit. Olyan volt, mintha mondani akarna valamit, végül inkább visszadőlt mellém és a mellkasára húzott. Annyira álomszerű volt az egész, hogy féltem, ismét csak egy képzeletvilágba csöppentem. Szorosan átöleltem és lehunytam a szemeimet. "Csak ne tűnjön el, mire kinyitom." Erősen kapaszkodtam belé, és ezt ő is megérezte. A hátamat kezdte simogatni, mire kellemes borzongás futott végig a testemen. Annyira tökéletes volt minden.

 - Baj van? - Kérdezte aggódva.

 Lassan kilestem a szemhélyam alól és fifújtam az eddig bent tartott levegőt.

 - Itt vagy még. - Csúszott ki a számon.

 Felismerés futott át az arcán.

 - Maradok is egy darabig, ha nem gond. Nem fogok semmivé válni.

 - Pedig mindig ezt teszed. - Bújtam hozzá. - Nem szeretnék megint csalódni.

 Csend volt rá a válasz.

 - Kérdezni akartam tőled valamit már egy ideje, de... Áh, inkább hagyjuk. - Rázta meg a fejét.

 - Most már mondd el. - Böktem oldalba, mire ugrott egyet és felnevetett.

 - Nem, mert rossz lesz neked. - Sóhajtott.

 Úgy látszik még nem ismer eléggé. Hiszen az egyik dolog, ami fel tud csigázni az ez. Ha nem mondják el a gondolataikat.

 - Kibírom. Erős lány vagyok. - Ültem fel az ágyban és magam köré tekertem a takarót, csak egy kicsit hagyva neki.

 - Te akartad! Csak kíváncsi vagyok nagyon azóta. - Kezdte sejtelmesen, mire kérdőn néztem rá. - Kisfiút vártál, vagy kislányt?

 Megálltam a mozdulat közben. A levegő belém szorult, mintha gyomorszájon vágtak volna. Sam szinte észre sem vett semmit az egészből. Igen, ez most váratlanul ért.

 - Lányunk lett volna. - A kezem akaratlanul csúszott a hasamra, ahol ismét a semmit éreztem.

 A lelkem feljajdult és sikítozva akart elszaladni messzire.

 - Mi lett volna a neve? - Legszívesebben arcon ütöttem volna. Viszont én akartam ennyire tudni. Most viseljem a következményeit. - Bianka. Anyukám után, Bianka lett volna a neve.

 Megacéloztam magam és felnéztem rá. Könnyes szemeimet látva, átfutott az arcán a felismerés, miszerint túl messzire merészkedett. Már nem érdekelt. Mérges voltam rá nagyon, pedig igazából nem tehetett róla. Egyszerűen kíváncsi volt.

 - Többet ne emlegessük fel ezt. Rendben? Köszi. - Válaszoltam meg a kérdésemet gyorsan, majd felkeltem és a takarót magammal húzva, a fürdőszobába siettem.

 Fene abba a kíváncsi természetembe. Sírni akartam, de csak könnyek nélküli zokogás tört fel belőlem. A szívem ismét apró darabokra tört.

Dean:

  Utálom a napot. Egyszerűen a legsunyibb égitest, amit az univerzum teremthetett. Rá akartam húzni a takarót a fejemre, hogy megszívassam és elbújjak előle, de hiába tapogatóztam, nem találtam sehol. Ekkor villantak be a tegnap történtek. Most már értem miért hallok még egy szuszogást.

Szép lassan nyitottam ki a szemeimet és oldalra fordulva, apró mosollyal nyugtáztam magamban, hogy még itt van. Nem szökött sehova. Este, miután Cas szó nélkül lelépett, próbáltam a laptopon kutatni valami után, ami megmagyarázza a dolgokat. Hajnalban adtam fel a próbálkozást és inkább befeküdtem a lány mellé. Nem ébredt fel azóta, aminek részben örültem, részben pedig aggasztott. Vajon Castiel ütötte ki ennyire, vagy a hangok? Inkább felkeltem és hoztam rendeltem magamnak pizzát. Nem akartam egyedül hagyni semmiképp. Egész napom annyiból állt, hogy feküdtem és a neten nézelődtem, hátha rájövök magamtól is valamire. Castiel hírt se adott magáról, így kénytelen voltam intézkedni. Egy doboz kaja, Gina és a laptopom volt a társaság. Sam-éket nem akartam most felhívni. Majd, ha ideérnek, szemtől szemben könnyebb lesz elmesélni nekik ezt a katyvaszt. Miközben a fekete-neten keresgéltem, néha-néha Gina felé pillantottam. Jó, rendben, bevallom! Volt, mikor percekig csak bámultam őt. Az homlokán lévő ráncok arról tanúskodtak, hogy elég sok stressz éri. Ez persze érthető volt, hiszen ugyan úgy járt, mint én. Rámaradt a kistestvére, ami igen nagy feladattal járt. Kíváncsi voltam, ő mennyi áldozott fel a saját életéből, csak, hogy Alexának olyan élete lehessen, amilyen most. Persze a vadászat nem a legjobb döntés volt részükről, de amíg nem ismerem a teljes történetüket, nem ítélkezem. Inkább megráztam a fejem és megdörzsöltem a szemem. Rápillantottam az órára és meglepődve állapítottam meg, hogy éjfél múlt. Ha jól számoltam, ma fognak jönni Sam-ék. Persze, Robert-tel együtt. Még mindig nem tudom elhinni, hogy a Led Zeppelin énekese egy vadász. Annyira hihetetlen, hogy már szinte hihető. Ezen járt az agyam, mikoris hirtelen Gina megmoccant mellettem. Az oldalára fordult és összegömbölyödött. Leraktam a gépet az ölemből.

 - Nem megyek fel a lépcsőn. - Motyogta a lány.

 Remegni kezdett, mintha hirtelen nagyon fázna. Feljebb húztam rajta a takarót, mire félrelökte a kezem és felült. A szemei tágranyíltak és kapkodta a levegőt. Lelökte magáról a takarót és a mosdóba sietett. A hangokból kiadta magából azt a semmit, amit egész nap evett. Felkeltem és az ajtófélfának támaszkodva néztem a wc-nél térdeplő lányt.

 - Menj ki. - Szólt rekedt hangon. - Szarul nézek ki.

 - Meg van rá az okod. - Léptem közelebb és felsegítettem a hideg kőről.

 - Biztosan nagyon szép látványt nyújthatok. - Nevetett fel kínjában.

 - Mint mondtam, neked most lehet. Adok rá engedélyt. - Próbáltam elviccelődni.

 Megmosta az arcát, ivott pár kortyot és egy kis fogrémmel átmosta a fogait is. Mivel nem engedte, hogy felvegyem az ölembe, így csak a vállamba kapaszkodva botlatozott vissza az ágyba. Erősen kapaszkodott, de a becsülete megmaradt.

 - Hallod még őket? - Kérdeztem óvatosan.

 - Egyfolytában. - Hunyta le a szemeit. - Csak mondják és mondják és nem hallgatnak el egy percre sem. Amíg aludtam, nem voltak itt.

 - Akkor pihenj még. - Terítettem rá a paplant.

 Csak bólogatásra futottta tőle.

 - Nem fogok felmenni a lépcsőn, akármennyire erősködnek. - Motyogta félálomban, majd tényleg már csak a szuszogására figyeltem fel.

 Egy pillanat alatt elkapott valami felfoghatatlan düh. Akár angyalok, akár nem, hogy jönnek ők ahhoz, hogy kikészítsenek ennyire egy embert? Nem, nem is egy embert, hiszen Ginettáról volt szó. Remegő kézzel hajtottam le a laptop tetejét, hogy semmi fény le legyen a szobába, és összedobáltam pár fegyvert egy kisebb táskába. Mielőtt elindultam volna, megigazítottam a takarót a szeplős lányon és egy apró csókot adtam az arcára.

 - Majd jövök. - Suttogtam és elindultam.

 Megígértem neki, hogy ott maradok mellette, de ezt az ő érdekében teszem. Akámi is legyen az egész hátterében, én kinyírok mindenkit. Még magát az Istent is, ha kell. Velünk ők ne szórakozzanak! Sam és az én életem már így is el van cseszve, nem akartam, hogy még több ember így járjon. Felmegyek azon a rohadt lépcsőn és maximum nem történik semmi. Ezen gondolkodtam és benyitottam a kápolnába. Viszont megtorpantam, ahogy mögülem fékcsikorgás hangzott fel. Hátra fordultam, de elintéztem annyival, hogy csak valaki béna volt. Megálltam a lépcső aljánál.

 - Nem fogsz kifogni rajtam. - Néztem fel a tetejére és körülnéztem.

 Sehol senki. Nagy levegőt vettem és éppen felléptem volna az első fokra, mikor kivágódott az ajtó.

Sam:

  Csak feküdtem az ágyban és fejbe vágtam magam már vagy ezerszer. Minek járt az a nagy szám. Nem bírtam volna egyszerűen csak hazudni neki valamit? Nem, dehogy! Nekem rá kellett kérdeznem, mert nem bírtam volna aludni, ha nem tudom.

 - Francba! - Ütöttem magam mellé.

 Felültem és arcomat a kezembe temetve törtem a fejem, vajon mit tegyek. Végül arra jutottam, hogy először felöltözök, aztán bocsánatot kérek Lex-től. Így ezt is tettem. Felkaptam a tegnap este szétdobált ruhákat, majd bekopogtam az ajtón.

 - Lexy. Jól vagy? - Már hogy lenne jól, mikor öt perce szaladt be könnyes szemekkel? Szidtam magam fejben, majd mikor nem jött válasz, folytattam. - Ne haragudj kérlek. Bunkó voltam és...

 - És én akartam tudni. - Szólalt meg végre bentről, engem félbeszakítva.

 Matatás hallatszódott, aztán nyílt az ajtó.

 - Nem a te hibád, hogy még mindig fáj. - Emelte fel a kezét és a szívéhez szorította. - Nem kellett volna erőltetnem.

 - Nem kellett volna felhoznom. - Mosolyodtam el halványan. - Tényleg ne haragudj.

 - Nem vagyok mérges. - Lépett ki, még mindig takaróba bugyolálva.

 Válaszolni akartam, de hirtelen egészen máshol kezdtek járni a gondolataim. Egész pontosan, a paplna alatt. Lexy észrevehette, hogy le sem vettem róla a tekintetem, ugyanis kicsit felnevetett. Már ezért megérte.

 - Nem Sam Winchester, most nem. - Lépett közel és automatikusan felnyújtózkodott egy csókra.

 Nem volt több, csupán egyetlen szájra puszi, mégis beleremegett az egész belsőm.

 - Vegyél egy hidegzuhanyt, én addig felöltözöm. - Célozgatott kacéran.

 - Így jobban tetszel pedig. - Kacsintottam rá, mire elpirult.

 Ezt szerettem benne, hogy egyszerre tudja, hogy mit tud kiváltani az emberből, mellette pedig egy igazi kis prűd-kisasszony.

 - Nem tehetem, ugyanis Robert Plant mára ígérte magát. - Vágott hozzám egy törölközőt. - Csak nem várhatom egy szál semmiben.

 - Ne is, mert még a végén féltékeny leszek. - Mosolyogtam.

Nem tudtam mikor lett ennyire közvetlen a kapcsolatunk. Az egyik pillanatban még a fürdőszobában sír, mert egy álomból felébredve elvesztett mindent, ami számára fontos, a másikban pedig már a táskájában kutakodik megfelelő felszerelés után.

 Inkább magamra csukta a fürdőt, mert még egy perc és a Led Zeppelin énekese olyat lát, amire nem biztos, hogy fel van készülve. Egy gyors jéghideg zuhany után, felöltözve kiléptem. Lexy már összepakolt mindent és beágyazott.

 - Indulhatunk? - Fordult felém.

 A haja most összekötve foglalt helyet a fején. Egy sima farmer - fekete pulcsi szettben volt.

 - Most mi baj? - Nézett félre zavartan.

 Én pedig szívni akartam a vérét egy kicsit, de inkább csak közelebb léptem és óvatosan kibontottam a haját. Beletúrtam párszor, míg ő nagy szemekkel meredt rám.

 - És most így jó? - Kérdezte.

 - Tökéletes. - Adtam a feje búbjára egy puszit.

 Elltakarta az arcát és úgy lépett ki a szobából. A recepciós furcsán nézett ránk, majd kedvesen érdeklődött, hogy milyen volt a szállás. Aztán elköszöntünk és a szerelő felé vettük az irányt. Lex azt beszélte meg Rob-bal, hogy ott találkozunk. Azt mondta odatalál, így nem lepődtem meg, mikor már várt minket.

 - Áh, biztosan Alexa Martens és Sam Winchester. - Fogott velünk kezet az idős rock legenda.

 Annyira közvetlen volt.

 - Nagyon örülünk a találkozásnak. Viszont lassan indulnunk kell. - Szabadkozott Alexa.

 Az öreg egyetértően bólintott és kint maradt velem, míg a lány bement Poison-ért. Megbeszéltünk pár száraz részletet. Kiderült, hogy saját autóval jött, így magamban lenyomtam egy örömtáncot, hogy lesz nyolc órám, amíg kettesben lehetek a lánnyal.

 - Tessék. - Jelent meg hirtelen és a kezembe nyomta a kulcsokat. - Azt mondták minden kész van rajta.

 - Akkor mire várunk? - Néztem rájuk. - Indulás.

 Beszállt mindenki a saját autójába és útnak indultunk. Még nem is tudtuk mi vár ránk, ha egyszer megérkezünk.

Gina:

  Egy apró érintés az arcomon, ez volt, ami ébrenlét és álom közt foglalkoztatott. Mikor felnyitottam a szemem, hogy körülnézzek, csak sötétséget láttam magam körül.

 - Dean - szóltam rekedten.

 Válasz nem érkezett, így felültem. Szédültem és éhes is voltam. Viszont előre tudtam, hogy ha valamit ma eszek, akkor az azonnal ki is jön.

 - Dean! - Próbálkoztam újra, de ismét csak a szoba csendje felelt. - Hova a fenébe mehetett.

 Felkeltem és az ablakhoz botorkáltam. A félhomályban egy alak sétált és én azonnal felismertem benne az idősebb Winchestert.

 - Mi a fenét csinálsz? - Kérdeztem és egy melegebb felsőt, és cipőt magamra kapva, utána siettem.

 Már amennyire ebben az állapotban tudtam. Nagyjából úgy nézhettem ki, mint, aki nagyon be van állva és készül valahova. Próbálkoztam azzal is, hogy utána szólok, de a városi élet zajai elnyomták a hangomat. Vagyis azt a valamit, amit jelenleg a hangomnak mondhattam. Megijedtem, mikor ismerős utakon sétált végig. Tudtam hova tart.

 - Ne csináld, Dean. - Nyöszörögtem és próbáltam még gyorsabban szedni a lábaimat.

 Nem jött össze. A látásom néha elhomályosult és a hangok egyre csak mondták a magukét. Az sem segített, hogy a kápolnához közeledve, egyre hangosodtak. Mindegyik más volt. Kétségbe esett, bátorító, szomorú, vidám. Minden. A rengeteg érzelem, amit rámzúdítottak, eltiport. Mintha a világ összes fájdalma a nyakamba borult volna egyszerre. A háborúk, a halottak, az még élők, a haldoklók és a szegények. Évekig sorolhatnám.

 - Hallgassatok már el. - Szűrtem a fogaim közt és szinte sírhatnékom támadt.

 Felnéztem és akkor vettem észre, hogy Dean már majdnem bent van. Nem engedhetem meg neki. Át akartam futni az úton, de nem néztem szét. A fék csikorogva hasított az éjszakai csendbe. A földre estem, de még ez sem zavart.

 - Jól van kisasszony? - Szállt ki az autó tulajdonosa, de nem tudott érdekelni.

 Egyetlen gondolat érdekelt most engem, és az az volt, hogy Dean ne tegyen hülyeséget. Feltápászkodtam, de le sem vettem a szemem az ajtóról, ahol eltűnt.

 - Kisasszony! - Kiáltott utánam a sofőr, de addigra már távolabb mentem.

 Szinte berontottam a kápolnába. A férfi a lépcső előtt állt és meglepődve fordult felém.

 - Gina? Neked nem szabadna itt lenned. - Morogta.

 - Te mi a francot képzelsz magadról Dean Winchester? - Akadtam ki teljesen. - Ne merészelj felmenni. Nem kell, hogy bárki megvédjen. Csak...

 Nem engedte, hogy befejezzem a mondatot. Idegesen vágott a szavamba.

 - Ez az én dolgom. Megmenteni az embereket, szörnyeket ölni. Ez a családi vállalkozásunk Sammy-vel. - Tárta szét a kajait. - Most ti, Martens-ek vagytok azok, akiknek segítenünk kell.

 - Ne mártírkodj. Meg tudom magam védeni. Akármi is ez. - Szép lassan sétáltam felé.

 Nem akartam elijeszteni azzal, hogy mérgesen elindulok felé azonnal.

 - Ez nem mártírkodás. Csak nem bírom nézni, ahogy az emberek szenvednek körülöttünk. - A hangja megtörtségről árulkodott.

 Már majdnem odaértem hozzá, mikor rájött mit tervezek.

 - Gina állj meg, vagy fellépek rá. - Emelte fel a lábát és a lépcső fölé emelte.

 Fenyegetőn nézett a szemembe. Nem mertem közelebb menni. Ismertem már annyira, hogy ne szívózzak vele.

 - Dean, figyelj! - Szóltam és próbáltam én is megnyugodni. - Nem vagyok jól, ezek az izék egyre hangosabbak és most ütött el egy kibaszott autó.

 A hangom hisztérikusan csengett. Még én is éreztem. Látszódott az idősebb Winchesteren, hogy megingott. Egy pillanatra látszódott rajta, hogy tényleg elgondolkodik azon, hogy visszajöjjön velem. Természetesen úgy túl könnyű lenne az élet. A lépcső tetején hirtelen megjelent a nő és felénk nézett.

 - Dean Winchester! Gyere, nem fog történni semmi. - Mosolygott és felé nyújtotta a kezét.

 - Ne! - Nyúltam a srác felé ijedten.

 Elkaptam a felkarját, és visszahúztam. Magam felé fordítottam és az arcát a kezeim közé vettem.

 - Dean, kérlek, ne csinálj hülyeséget! - Könyörögtem neki.

 A pupillája teljesen kitágulva, szinte az egész íriszét ellepte a feketeség. Mintha hipnózisba esett volna.

 - Ne haragudj. - Hajolt le hozzám és megcsókolt.

 - Ne csináld. - Próbálkoztam még egyszer.

 Megfordult és fellépett a lépcsőn. Már csak a hófehér villanást láttam. A földre zuhantam és teljesen egyedül maradtam a kápolnában.

 - Szeretlek. - Suttogtam és sírva fakadtam.