2016. szeptember 27., kedd

Eredendő bűn - 10. fejezet

10. fejezet
A Pokol kapuja

"Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
csupán örökkel; s én örökkön állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel"

- Abbahagynád a verselést? - mordult rá Dean a mellette ülőre. Sam ugyanis a telóján kutatott még plusz információk reményében, de csak Dante művét tudta tanulmányozni. A gondolataimba merülve majdnem sírógörcsöt kaptam. A sofőrünk humora pedig nem tükrözte a helyzet komolyságát, ugyanis maximum hangerőn bömböltette az AC/DC - High way to Hell című számát. Ha akartam volna, akkor se sikerült volna kiverni az úti célt a fejemből. Őszintén? Rettegtem. Féltem, hogy mit fogok ott találni. Esetleg az egyetlen élő, bár sosem ismert családtagom, vagy az is lehet, hogy az új "családom" bármely tagjának halálával kell majd szembesülnöm. Ha rágondolok, hogy bajuk esik miattam, kiszaladnék a világból. Főleg Deannek... ezen agyalva ürességet éreztem a gyomromban. 


- Megjöttünk. - állította le Dean az autót. Egyikünknek sem akaródzott megmozdulni, mire egy alak kopogtatott az anyósülés oldali ablakon.
- Crowley! - ugrott nagyon ijedtében Sam. - Ezt többet ne csináld! - nyitotta ki az ajtót. 
- Sorry Moose, csak nem lett nedves a gatyád? - nevetett a saját viccén. Nem igazán értettem a becenevet, de találónak ítéltem meg és a hajnalban történtek óta, először mosolyodtam el. 
- Elég a mókázásból. Hol az a rohadt templom? - szállt ki Dean is. Én még mindig inkább összehúztam magam a hátsóülésen és vártam, hátha ott felejtenek. Nem így történt... 
- Szexi succu-bitch, gyerünk! - hajolt be hozzám is Crowley, láttam a fiúkon, hogy megilletődve pislognak az idióta név hallatán. Mire kikászálódtam, sajnos képtelen voltam visszafogni magam, csak nem hagyhatom, hogy leribancozzon ez a vénember! Így hát a szó szoros értelmében: nyakon suhintottam. 
A srácok arcára valami rémület szerű költözött, aztán kitört belőlük a nevetés, míg a Pokol királya elképedve, ámbár igen úriember módjára viselkedett.
- Még egy ilyen és halott vagy. - mosolyodott el és fenyegetőn oldalra fordította a fejét. - Elég volt a hahotázásból Winchester! - vágta hasba a magasabbikat, Dean erre tovább fuldoklott, de elvonszolta magát a csomagtartóhoz fegyverek reményében. Mindenkinek kiosztott párat, majd felszerelkezve megindultunk a nagy semmi felé. 
Jó darabig némán sétáltunk a pusztaság kellős közepén, aztán feltűnt az épület amit Castiel említett. Semmi különlegesség nem volt, de én is éreztem, hogy valami nincs rendben vele. 
 - Idáig jöhettem. - torpant meg a Király. - Innen a tiétek, ne feledjétek! Ez a Pokol! 

 Csak bólintottunk egyet, majd tovább haladtunk. A kerítéshez érve egy táblát találtunk, amin az állt az összekevert betűkből, hogy "Jézus közeleg... fuss!" Ijedten hőköltem hátra. Már most hátborzongató volt az egész. 
Az út végén egy hatalmas, hófehér templom állt. A tetején lévő kereszt fordítva, a mérete tiszteletet parancsoló volt. Körülötte minden növény elszáradva, még az elvétve található fák is. 
- Nyomás! - dörrent Dean hangja, mi pedig nagy levegő után felléptünk az első lépcsőfokra. Próbáltunk bemenni gondolkodás nélkül, de az ajtó zárva volt. Egyetlen felirat volt a súlyos tölgybe vésve:

"E szomoru házat
azok nyerik, kik közönyösen éltek
s kiket nem ért dicséret, sem gyalázat;
s az angyalok, kik fellázadni féltek
s hivek sem voltak; csak magukra voltak,
lelkükben nincsen sem erény, se vétek.
Az ég elűzte s itten kóborolnak,
mert őket a pokol is szégyenelte:
nem kellettek sem égnek, sem pokolnak." 

- Mi a fenét jelent ez? - ráncolta Dean a szemöldökét. 
- Figyelmeztetésnek kellene lennie, de ez... mintha egy történetet írna le. Mind-mind Dante szavai. - gondolkodott Sam hangosan. - Óvatosnak kell... -kezdett bele a mondandójába, amit nem hallgattam végig. Gőzöm sincs honnan jött a bátorság, de egyszerűen fogtam magam és bekopogtam. 
- Megzakkantál? - morgott Dean. - Teljesen kihalt az egész hely. Miért nyitna nekünk bárki... 
Hangos nyikorgás fojtotta belé a szót. Az ajtó pedig résnyire kitárult, de nem a semmibe, hanem egy ember állt előttünk, talpig feketében. 
- Leanna, már vártunk rád. A nevem Jesse. - mosolygott a férfi, én pedig nem jutottam szóhoz a ténytől, hogy tudja ki vagyok. - Gyere utánam. 
A fiúk elém álltak, mire az idegen megcsóválta a fejét. 
- Egyedül jön. Ti itt maradtok. 
- Nem megy veled sehova. - villantak Dean szemei.
- Én vagyok a Prédikátor. Én döntöm el, ki léphet be Malacoda templomába. A lány velem jön, Winchesterék kinn maradnak. Avagy, ahogy megíratott: 

"Jaj nektek, hitvány lelkek!" - igy rivalgott.
"Eget látni már egyik se reméljen.
Jöttem, hogy majd a vizen átkisérlek
tűzbe, fagyva, örök sötétbe mélyen.
S te itt közöttük, élő testű lélek
hordd el magad, távozz e holt seregtül!" 

"Más réven, más útakon keresztül
könnyebb deszkán juthatsz csak átkeléshez,
nem itt én nálam, földi tetemestül." - szavalta.

Dean keze lehullott a vállamról, én pedig igyekeztem egy biztató mosolyt küldeni felé, több kevesebb sikerrel. Még mielőtt követtem volna egy rejtélyes ismeretlen, valószínűleg a jövőbeli gyilkosomnak betudható alakot, a zöld szemekbe néztem és óvatos, apró puszit leheltem a szájára. Máskor nem lett volna bátorságom, de a Pokol kapujában le se szarja az ember az ilyesmit, tapasztalatból mondom. 
Azzal beléptem a Prédikátor után, az ajtó pedig hangos dörrenéssel bezárult mögöttem. 


Belül egy sima, egyszerű templomhoz hasonlított a hely. Semmiben nem különbözött a többitől. Egyedül a keresztek voltak minden falon fordítva felszegezve.
- Most a Pokolba megyünk? - csúszott ki a számon. 
- Nincs az olyan messze. - mosolyodott el a férfi. - De még nem. Előbb valaki szeretne veled beszélni. Amíg várunk rá, elmondunk egy testamentumot. Ülj le. - parancsolt rám, én pedig az első sorban foglaltam helyet. Kínzó lassúsággal lépett az oltár mögé és ijesztő, mély hangon belekezdett az előtte álló "szent írásba". 

"Ha volna rímem, olyan durva, vak,
hogy megfeleljen e gonosz veremnek,
melynek a többi szikla hídja csak,
bővebb levét préselném szellememnek,
de mert szavam nem tud rekedve nyögni,
csak félelemmel fogok énekemnek.
Mert a világ mélyét rímekbe kötni
csacsogó nyelvnek nem való, sem annak,
ki csak papát, mamát képes gügyögni.
De hogy a tény feleljen meg szavamnak,
segítsenek a nők, kik Théba várat
emelni segítettek Amphionnak.
Ó, Nép, mely mindennél lejjebbre szállott!
olyan helyen vagy, melyről szólni is rossz,
mért nem lettél inkább juh, kecske, állat!
Mikor a Kút mélyén voltunk, az izmos
lábnál, mi csöppek: a magasba néztem,
a Kút falára, melytől mélye titkos.
De költőm így szólt: "Vigyázz a menésben,
és hogy szegény testvéreid fejére
ne lépjen lábad, tartsad mindig észben." 

- Volt egy írás, melynek története a valóságot fedé'. - innen már felém nézett és mesélt. Mintha valami rettenetes mesét hallgattam volna. - Egy nő, kinek szeme kék, akár az azúr, de szíve fekete, hiszen elvette tőle az Úr. Egy férfi, szemeiben arany horda, megtalálá' párját, ki nem más, mint a borda. Isten és Sötétség gyermekei valá', egyesülve a két világ közt, gyermek született, hová ember, s fia borja nem léphetett. Eme ártatlan lélek, ki mind közül a legerősebb, elhozá' a békét, s a nekünk szánt véget. Mikor látod felismered, hisz szemei barnák s kékek, de segítsd benne, hogy kimúljon belőlük az élet. - kezdett hányingerem lenni. Forgott velem a berendezés, de nem mutathattam magam gyávának. - Ő a bárány, ki áldozatot mutat, Malacoda, ki e helynek Ura, mutatja az utat. - fejezte be végre, engem pedig egyszerre rázott a hideg és meleg volt. 
- Ki ez a Malacoda? - kérdeztem félve. 
- Nem sokára megismered Urunkat. Nincs nála könyörtelenebb, könyörületesebb démon a három világban. Ő a pokol legmélyebb bugyrának őrzője és a bukott angyalok hadvezére. 
- Le se szarom. - jött meg a bátorságom. - Mit akar tőlem??? 
- Te vagy az áldozat, kinek meg sem szabadott volna születnie. A fegyver, kit Malacodának szántak, hogy végre szabadulhasson a saját Poklából. A véred, mely angyal, s démon keveréke, a legerősebb kulcs. 
- Én aztán nem leszek senkinek a kulcsa. Azért jöttem, hogy engedjétek el az anyámat és már itt sem vagyok!! - szinte már üvöltöttem. 
- Nem számít mit akarsz. Meg van írva. Senki nem fog megmenteni. - rázta a fejét, a szememet pedig ellepték a könnyek. Még mielőtt nekiiramodhattam volna, a Prédikátor arcán félelemmel vegyes tisztelet futott át. Egyetlen pontot bámult az ajtó irányában, a fejem felett. Éreztem, hogy megérkezett ez a pokoli istenségként tisztelt lény, fagyos lett a levegő és mintha erős whisky szag csapta volna meg az orrom. Mégsem az volt... valamiért különleges illatot árasztott. Nagy levegőt vettem és óvatosan megfordultam. Ami a szemem elé tárult, azt hittem csak álom. Nem az volt. 
- Ez lehetetlen... - suttogtam magamnak. 
- Ugyan már! - dörrent fel Malacoda hangja. - "Vexilla regis prodeunt inferni" felénk: azért előre nézz, keresve" - idézgetett Ő is, mintha a költészet napján csöppentem volna egy Apokalipszisbe, vagy akár egy rossz musical... brrrr.... 
- Te nem lehetsz... - hebegtem. A korlátra támaszkodott és úgy magyarázott tovább.
- Végig érezted a zsigereidben, tudtad. Annak a szemét Dean Winchesternek pedig túl jó orra van... Cody bácsi, annyira nem is veszélytelen. - szaladt fülig a szája, én pedig sokkolva, gyökeret eresztő lábbal ácsorogtam a sorok között és reméltem, hogy valaki marha gyorsan felébreszt ebből a rémálomból. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése