2016. június 30., csütörtök

Count On Me



 - Mássz ki a fejemből - néztem a tükörbe könnyes szemekkel.
 - Hogyan tegyem meg, ha te raktál ide? - röhögött kárörvendőn egy teljesen új arc.
 Kezem remegve nyúlt a penge után. Óvatosan bontottam ki a csomagolásból, nehogy meghallják az otthon lévők.
 - Az nem fog összejönni - mondta dallamosan a másik.
 Nem figyeltem már rá. Csak azt akartam, hogy tűnjön el a fejemből. Nem akartam, hogy ilyen sokáig maradjon. Addig kellett volna léteznie, amíg nem érzem jobban magam. Ő viszont maradt. Nem akart eltűnni. Sőt, egyre többször jött elő. Volt, hogy hozzászólt az ismerőseimhez, szeretteimhez. Akkor sikítoztam belül. "Hagyd őket békén! Ne bántsd őket!" Erősebb volt. Egyre jobban átvette az uralmat a testem felett és azt vettem észre, hogy nincs más kiút.
 A pengét nagyon erősen a bőrömhöz nyomtam és nem gondoltam bele semmibe. Mégis megint az utamba állt. Mikor látta, hogy tényleg megteszem, akkor előrébb mászott és ellazította az izmaimat. Már nem én voltam. Mérgesen kapta el az eszközt a bőrömtől.
 - Miért nem engeded, hogy megtegyem? - csúsztam le a hideg kőre.
 Ő csak megvonta a vállát.
 - Tudod, hogy rám mindig számíthatsz - mondta és kidobta a pengét.

~~~

 Nem bírom. Tényleg lehetetlen kibírni ezt az állandó félelmet, hogy kárt teszek valakiben. Valakiben, akit lehet, hogy szeretek. Sosem tudnám megbocsáltani magamnak. Neki meg végképp nem. Miért nem halhatok meg? Akkor tényleg megszabadulnék mindentől. Az embert már tényleg nem hagyja meghalni saját maga?

~~~

 Igen, ma úgy keltem, hogy meg fogom tenni. Erős leszek és magabiztos. Akkor nem fog tudni reagálni semmit.
 - Jó reggelt! - visszhangzott a fejemben. - Túl hangosan tervezgetsz. Lehet elfelejtetted, de én még mindig itt vagyok és nem költöztem el. Mindent hallok.
 Annyira természetesen hatott a hangja a fejemben, hogy már meg se lepődtem.
 - Ma se fogod engedni, ugye?
 Láttam, ahogy felkel és kisétál a fürdőszobába.
 - Abban mi lenne a móka? - kezdte el a napi rutint.
 Nem fogjuk megtenni.

~~~

 - Ah, te hülye! - kiabált velem, de már alig értettem. - Csak egyszer nem nézek oda és máris elrontod a gyomrod, de nyugi. Számíthatsz rám, mint mindig.
 Milyen szépen fogalmazok. Vagyis fogalmaz. "Elrontod a gyomrod.". Jah, persze. Ma összeszedtem minden gyógyszert, amit találtam a mamámnál és egy jó nagy maroknyit be is vettem. Úgy néz ki, hogy eddig van hatása. Már alig hallom a szavakat, amiket mond. Csak a zajok. A zajok ne lennének. A fények hol erősek, hol homályosak. Nem tudom már mi történik, de nem is nagyon érdekel. Végre vége van.

~~~

 - Ugye te sem gondoltad, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem?
Ne, ne, ne, ne, ne. Hol vagyok? Mi történt?
 - Bevettél egy csomó gyógyszert és mivel elég gyenge voltál, így csak kiabálni tudtam. Szerencsére apáék azonnal behoztak a kórházba. - Magyarázta, mintha teljesen természetes lenne az egész.
 Egyáltalán nem volt az. Apáék sírtak, hogy élek. Én sírtam, mert éltem.

~~~

 Nem akartam ezt tenni, de a kezem önálló életre kelt és egyszerűen csak megütöttem. Megtettem és nem lehet visszafordítani. Ha vissza tudtam volna tekerni az időt, akkor azon a napon nem hozom őt létre. Nem lett volna kettő belőlem. Nem kellett volna rettegésben leélnem ezt a hat évet. Sosem szabadott volna még csak gondolnom sem rá. Miért tettem? Miért lett kettő belőlem? Mert cikiztek. Sosem voltam elég jó nekik, bármit tehettem. Bántottak, mégha ők nem is látták a sérüléseket. Igen. A szavak igenis ölnek.
 - Milyen unalmas vagy - szomorodott el. - Elrontod a játékom. Miért akarsz ennyire megszabadulni tőlem? Te nem élvezed?
 Felnevettem. Nem éreztem magam elég józannak ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszoljak. Mert akkor az történik, mint most. Megszólal. Pedig ma jól kezdődött minden. Elmentem suliba, se híre, se hamva. Hazajöttem, megintcsak csend volt a fejemben. Már kezdtem örülni, hogy újra nyugalom lesz bent, mikor előbújt. Egész nap arra várt, hogy előjöhessen és kitölthesse a dühét. Megütötte. Megütötte az öcsémet és ezt nem bírtam tovább. Elég volt az egészből. Elvonultam a szobám csendes rejtekébe és elővettem legféltettebb kincsem.
 - Ennyire vágyod már azt a halált? - kérdezte halkan.
 Bólintottam és töltöttem. Ő csak bánatosan sóhajtott. Mintha megunta volna az egészet.
 - Rendben. Csak mert, rám mindig számíthatsz.
 Suttogta, majd segített meghúzni a ravaszt.

4 megjegyzés: