Sziasztok! Előre szólok, hogy angst, angst, ANGST! Akivel történt már hasonló, (elég erősen suicide toughts) az kérem ne olvassa tovább, mint amennyire szükséges! Nagyon kérlek titeket, hogy senki ne csináljon hülyeséget! Köszönöm!
Ui: Ez csak egy sori, ami kikívánkozott, senki ne vegye komolyan!
Tudjátok, van az a pillanat, mikor csak ültök egy kád forró vízben és meg sem mozdulnátok szívetek szerint. Nyakig benne vagytok, a hab elfed és lehunyt szemekkel csak a forróságra tudtok gondolni. Ez volt velem is. Jobb esetben persze tényleg nem jár semmi a fejetekben, viszont, ha olyan személyek vagytok, mint én, akkor sosem hagy nyugodni semmi. Mindig pörög benne valami. Természetesen nem mind csupa boldogság, meg nincs ott rózsaszín pegazus, ami épp egy szivárványon táncol és csillámot lövell a szarvából a világra, hogy minél szebb és csodásabb legyen a Föld. Nem. Ezek nem a mostani gondolatok, amik a fejemben cikáznak. Most sokkal másabb és lehangoltabban láttam a világot, mint bármikor valaha. A színek megfakultak és az idő elhaladt mellettem. Hol lassan, hol extra sebességre kapcsolva, de haladt, engem maga mögött hagyva. Nem törődött semmivel és senkivel. A napok úgy tűntek el a süllyesztőben, mintha nem is történtek volna meg. Nem éreztem, hogy élek. Pedig ott voltam és ezt mindenki bizonyítja. Ott voltam az öcsém ballagásán, az iskolai diák-napon és a közvetlen előtte lévő bulin is. Mégis, mintha csak a testem lenne ott. A kötelező köröket futom évek óta, de most megálltam és ahogy a vízben ázok, átgondolok pár dolgot. Nem csak magammal kapcsolatban, hanem úgy belegondolva az egész létezésbe. A gond nem is ott kezdődik, hanem, hogy mindig egy helyre lyukadok ki. Az pedig eléggé ijesztő. Nem, nem is ez a jó szó rá. Inkább megnyugtató és ezzel egyben ijesztő, és meggondolatlanságot takar, már az is, hogy beszélek róla. Mégis, érzem, hogy meg kell tennem, mert szétfeszít belülről a gondolat, mint a rózsaszirmokat az élet körforgása. Az életről beszélek, mégis az ellentéte az, ami mindig ott lebeg a fejünk felett. Persze én nem pontosan a halálra gondoltam, mikor belekezdtem az írásba. Igazából még magamnak is legtöbbször tagadom, hogy depressziós lennék. Viszont mit tennének a szüleim, ha egyszer csak eléjük állnék és megmondanám, hogy pszichológusra lenne szükségem, mert már nem először próbálom meg... Igen. Nem először. Visszatérve a múlt-jelenre, a kádban ültem és ezek cikáztak a fejemben. Mi lenne, ha..? Szerintem nincs olyan ember, akinek ne jutna eszébe ez a kérdés. Sajnos nálam ez túl sűrűn, legtöbbször teljesen felesleges helyzetekben kerül elő. Mint a múlt-most. Mi lenne, ha megtenném? Mi lenne, ha egyszerűen nem csak megállítanám az időt, hanem belefagynék? Mi lenne, ha ez tényleg megtörténne? Mi lenne, ha a kíváncsiság győzne? A kíváncsiság, ami nem hagy nyugton aludni sem már. A kíváncsiság, hogy mi lenne, ha a mellettem lévő borotva elég mélyre hatolna a csuklómba? Érezném a fájdalmat? Vagy lehet, hogy csak a megkönnyebbülés lenne az egyetlen, amit éreznék? Megbánnám miután megtettem? Anyáék mikor jönnének be a fürdőszobába megnézni, hogy miért vagyok olyan sokáig? Azt látnák, hogy lebuktam a víz alá és a fülembe tóduló víz miatt nem hallok semmit? Esetleg a vértől vörösre festett vízben lebegő lányt látnák, akit szeretnek? Csak egy módon tudhatom meg igazán. Az egyetlen dolog, ami megmenthet a folytonos szorongástól, az az, ha véget vetek a kíváncsiság maró súlyának.
Ui: Ez csak egy sori, ami kikívánkozott, senki ne vegye komolyan!
Tudjátok, van az a pillanat, mikor csak ültök egy kád forró vízben és meg sem mozdulnátok szívetek szerint. Nyakig benne vagytok, a hab elfed és lehunyt szemekkel csak a forróságra tudtok gondolni. Ez volt velem is. Jobb esetben persze tényleg nem jár semmi a fejetekben, viszont, ha olyan személyek vagytok, mint én, akkor sosem hagy nyugodni semmi. Mindig pörög benne valami. Természetesen nem mind csupa boldogság, meg nincs ott rózsaszín pegazus, ami épp egy szivárványon táncol és csillámot lövell a szarvából a világra, hogy minél szebb és csodásabb legyen a Föld. Nem. Ezek nem a mostani gondolatok, amik a fejemben cikáznak. Most sokkal másabb és lehangoltabban láttam a világot, mint bármikor valaha. A színek megfakultak és az idő elhaladt mellettem. Hol lassan, hol extra sebességre kapcsolva, de haladt, engem maga mögött hagyva. Nem törődött semmivel és senkivel. A napok úgy tűntek el a süllyesztőben, mintha nem is történtek volna meg. Nem éreztem, hogy élek. Pedig ott voltam és ezt mindenki bizonyítja. Ott voltam az öcsém ballagásán, az iskolai diák-napon és a közvetlen előtte lévő bulin is. Mégis, mintha csak a testem lenne ott. A kötelező köröket futom évek óta, de most megálltam és ahogy a vízben ázok, átgondolok pár dolgot. Nem csak magammal kapcsolatban, hanem úgy belegondolva az egész létezésbe. A gond nem is ott kezdődik, hanem, hogy mindig egy helyre lyukadok ki. Az pedig eléggé ijesztő. Nem, nem is ez a jó szó rá. Inkább megnyugtató és ezzel egyben ijesztő, és meggondolatlanságot takar, már az is, hogy beszélek róla. Mégis, érzem, hogy meg kell tennem, mert szétfeszít belülről a gondolat, mint a rózsaszirmokat az élet körforgása. Az életről beszélek, mégis az ellentéte az, ami mindig ott lebeg a fejünk felett. Persze én nem pontosan a halálra gondoltam, mikor belekezdtem az írásba. Igazából még magamnak is legtöbbször tagadom, hogy depressziós lennék. Viszont mit tennének a szüleim, ha egyszer csak eléjük állnék és megmondanám, hogy pszichológusra lenne szükségem, mert már nem először próbálom meg... Igen. Nem először. Visszatérve a múlt-jelenre, a kádban ültem és ezek cikáztak a fejemben. Mi lenne, ha..? Szerintem nincs olyan ember, akinek ne jutna eszébe ez a kérdés. Sajnos nálam ez túl sűrűn, legtöbbször teljesen felesleges helyzetekben kerül elő. Mint a múlt-most. Mi lenne, ha megtenném? Mi lenne, ha egyszerűen nem csak megállítanám az időt, hanem belefagynék? Mi lenne, ha ez tényleg megtörténne? Mi lenne, ha a kíváncsiság győzne? A kíváncsiság, ami nem hagy nyugton aludni sem már. A kíváncsiság, hogy mi lenne, ha a mellettem lévő borotva elég mélyre hatolna a csuklómba? Érezném a fájdalmat? Vagy lehet, hogy csak a megkönnyebbülés lenne az egyetlen, amit éreznék? Megbánnám miután megtettem? Anyáék mikor jönnének be a fürdőszobába megnézni, hogy miért vagyok olyan sokáig? Azt látnák, hogy lebuktam a víz alá és a fülembe tóduló víz miatt nem hallok semmit? Esetleg a vértől vörösre festett vízben lebegő lányt látnák, akit szeretnek? Csak egy módon tudhatom meg igazán. Az egyetlen dolog, ami megmenthet a folytonos szorongástól, az az, ha véget vetek a kíváncsiság maró súlyának.
A kezem először nem akart mozdulni. Az érzékeim egyszerűen kikapcsoltak. Egyik pillanatban nézem a pengét, majd a követezőben a hófehér borotvát beszínezi a vörös vér. Az én vérem, ami lassan, enyhén csípő érzéssel távozik a kezemből. Nem, nem jól csinálom. Ha azt akarom, hogy tényleg vége legyen, akkor nem így kell. Oktattam ki magam nagyon gyorsan és kilencven fokkal elfodítottam a pengét. Az ismét a bőrömhöz emeltem és lassan, mint még soha, elkezdtem mélyen végig húzni a bőrömön. A csuklómon lévő tetoválás fekete vonalai közt, most sűrűbben és megállíthatatlanul folyni kezdett az életető vörösség. A lélegzetem elakadt és a szemembe könnyek tódultak. Fájt. Kegyetlenül fájt és közben éreztem azt a fajta megkönnyebbülést, amit már régen nem. Igazam lett. Mindkettő elméletem igaz lett. Elégedettséget éreztem és nem bírtam leállni. Átvettem a borotvát a sérült kezembe és még mélyebben, még erősebben, még durvábban nyomtam az ellenkező csuklómnak. Oh, igen. Majdnem felnyögtem a tudattól, hogy mindjárt vége. Egy perc kell, vagy kettő? Nem igazán tudom, de remélem anyáék még nem nyitnak be. És akkor a pánik hatalmas hullámmal kapott fel. Mi van, ha valamelyik öcsém nyit rám? Mit fognak így csinálni anyáék? Nem akarok nekik fájdalmat okozni! Sosem akartam! Körülnézek és a mellettem lévő törülközőt gyorsan a kezeim köré csavarom. Mit mondok majd nekik? Véletlen megcsúsztam és úgy vágtam el mindkét kezem, mintha épp öngyilkos akartam volna lenni? Mert az akartam. Anya sírna és a kicsik is. Még apa is sírna és persze én is, mert nem akartam, hogy ez legyen. Észre sem vettem, hogy a levegő lassabban áramlik a tüdőbe, csak akkor, mikor már egyáltalán nem éreztem semmit. Se megbánást, se fájdalmat, se megkönnyebbülést. Azt hiszem ilyen lehet a halál.
Megbénulva feküdtem a kádban és csak figyeltem, ahogy a törülközőt átitatja a vér, majd lassan a víz is elkezd átszíneződni. És akkor tudtam. Ennyi volt. Az érzelmek hihetetlen gyorsasággal szaladtak át a testemen, mintha villám csapott volna belém. Végre szabad voltam. Szabad és erős. Semmi kétség. Senki nem fog mától lenézni és senki nem fog gyávának, vagy butának gondolni. Senki nem fog többet megszólni az alakom miatt. Nem tudtam hol vagyok, de itt sokkal jobb, mint eddig bármikor. Megszabadultam és mintha a láncokat vették volna le rólam, végre éreztem. Már nem voltam a fürdőkádban. Igazából nem voltam sehol, de egyszerre voltam mindenhol. Csak szálltam a magasban és mosolyogtam. Őszintén. Igen! - Gondoltam. - Soha többé nincs megfelelési kényszer senkinek! Soha... És csak szálltam és szálltam és nem néztem vissza. Jó volt ez így nekem, így egyedül, mégis sosem magányosan. Halottan.
- És akkor? - Nézett rám barátnőm.
Felemeltem a fejem és elszakítottam a tekintetem attól a ponttól, amit eddig bámultam.
- Akkor?
Felsóhajtottam, tudtam, hogy a legszomorúbb rész jön az egész történetből.
- Akkor felébredtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése