Törött üvegszem - Prológus

Első próbálkozásom a Tokyo Ghoul világával,

természetesen regény formájában, mert nem is én lennék,

ha nem így kezdtem volna bele.

Az egész világban Tsukiyama korával babráltam egy kicsit,

egyébként minden stimmel.

Annyit jegyeznék még meg, hogy kicsit régebben írtam meg a prológust,

ez pedig látszik rajta, de remélem elnézitek nekem.

/Pepi/

További fejezetek a Törött Üvegszem címke alatt.

6 évvel korábban...

Alacsony, szőke hajú, gyönyörű kék szemű kisfiú lépett elő a sötét ajtók mögül. A terem hatalmas volt. Valahogy úgy nézett ki, mint egy operaház, mégis rideg, és hátborzongató volt. Annyiban különbözött, egy előkelő, kellemes helytől, ahova az emberek mások énekét jártak hallgatni, hogy itt színpad helyett küzdőtér volt. Az embereken, akik az épület különböző szintjeinek erkélyein álltak, maszkok voltak. Senki arcát nem lehetett pontosan kivenni, mintha rosszat tennének, mintha nem akarnák, hogy bárki is rájöjjön, hogy ők itt voltak. Valószínűleg nem is hívták egymást a nevükön, mindenkinek álneve lehetett. Talán nem is voltak emberek, csak hozzájuk hasonló szörnyetegek. Igen, ez volt a legvalószínűbb.

A szemben lévő ajtó mögül még egy kisfiú lépett elő. Sovány volt, álláig érő, fehér haja, és piros szemei. A bőre sápadt fehér, kissé már természetellenes módon, az arcán egy széles mosoly terült el. Sok mindent nem lehetett róla leolvasni, de azt, hogy büszkévé akar tenni valakit nagyon is. Mielőtt a szőke fiú megörülhetett volna neki, hogy nincs egyedül máris támadásba lendült. Ő más volt, ő azért volt itt, hogy szórakoztasson, hogy gyilkoljon. A szőke esélytelen volt, a másikkal szemben. Pillanatok alatt a földön találta magát, a fehér hajú ördögi vigyorával szemben. Megragadta a pólóját, és magához húzta őt.

 - Jó kisfiú leszek, és a mama büszke lesz rám – súgta a szőkének, aki nem tudott erre mit reagálni. A rémület egyre jobban kiült az arcára, a kiszolgáltatott helyzetben leginkább sírni támadt kedve, de nem tette. Megpróbált kiszabadulni az őrült kisfiú kezei közül, hogy legalább egy pillanatra levegőhöz jusson, és körülnézzen, hogyan tudna innen kiszabadulni. A közönség egyre hangosabb lett, az albínót biztatták, hogy gyilkoljon. A szemében ott is volt a vágy, de egyelőre csak várt és mosolygott, élvezte a másik ijedt nézését.

 - Engedj el – kérlelte csöndesen, de ez a mondat el sem jutott a fehér hajú füléig. Megérkezett az első ütés. Az oldalát ütötték meg, és hirtelen olyan fájdalmat érzett, hogy könnyek szöktek a szemébe, pedig nem akart sírni, nagyon nem. Az ütések egyre gyorsabban érték, és egyre több fájdalmat kellet eltűrnie. Végül a másik előkapott egy kést, és beleszúrta a szőke bal szemébe. A fájdalomtól felüvöltött, a jobb szeme pedig átfordult feketébe. Az írisze sötétvörössé változott, a szemei körül erek rajzolódtak ki. A fehér hajú arcára egy még szélesebb vigyor ült ki, elismerően bólintott-

 - Szóval még ilyenre is képes vagy, le vagyok nyűgözve – kuncogta el magát. Az újonnan erőre kapott szőke fiú nagy nehezen átfordult a hátára, és az onnan kinövő… Nos, testrészével lelökte onnan az albínót. A szeméből még mindig kiállt a kés, és nem is merte onnan kihúzni, a testét véraláfutások borították, az ajka is felszakadt. Nagy volt rá az esély, hogy néhány bordája is eltört, esetleg zúzódott, a kulcscsontjáról meg már ne is beszéljünk. Képtelen volt rá, hogy felálljon, túlságosan fájt mindene, és hiába tudta előhívni a kagunéját, nem segített semmit sem, maximum egy kis időt nyert. Pillanatokkal később a fehér hajú már megint rajta volt, most a hátán ült, a kagunéval szemezett. Kicsit egy skorpió farokra emlékeztetett, annyit leszámítva, lilásan csillogott, és hirtelen végződött, nem volt egyenletes, mint ahogy az az állatra jellemző. Az albínó, a hajánál fogva megemelte a szőke hajú fejét, és megint egy kést tartott a kezében. A gyengébbik torkához nyomta azt, a vére már kiserkent a penge mentén. Egy nagyot nyelt, és felkészült arra, hogy ennek itt lesz vége. Egyébként sem bírta volna már sokáig.

 - Exscusi moi – lépett oda melléjük egy magas, lila hajú férfi. A francia kiejtése tökéletes volt, a külseje egyáltalán nem átlagos. – Elvinném a fiút – jelentette ki szelíden mosolyogva. A tömeg azonnal hurrogásba kezdett, mégsem hagyhatták, hogy elvigyék a szórakozásukat. Ellenben a fehér hajú csalódottan szállt le a szőkéről.

 - Akkor azt hiszem, később kell játszanunk, a mama mérges lesz – sóhajtotta, és arrébb lépett. A lila hajú férfi leguggolt a másik kisfiú mellé, a kést óvatosan kihúzta a szeméből, amiből ömleni kezdett a vér. Semmi pénzért nem mocskolta volna össze ennél jobban magát, legalábbis most nem, így egy másik férfi emelte fel a kis szőke fiút, és vitte el onnét.

 - Ne aggódjanak, önöknek keresek másik szórakozást – hajolt meg illedelmesen a tömeg előtt, akik még mindig a szórakozás után óbégattak. Természetesen néhány perccel később, a szadista kisfiúnak már másik ölésre váró alanya volt. Hihetetlen fizikai képességekkel rendelkezett, addig ölt, amíg el nem rángatták onnan.

A szőke hajút ledobták egy ágyra, és ellátták őt. A szemét bekötözték, a nyílt sebeit ellátták, de a törött csontjaival nem tudtak mit kezdeni, bár nem is nagyon érdekelte őket, úgyis hamar regenerálódik. Viszont mivel még fiatal ez egy hosszadalmasabb folyamat lesz. A lila hajú órákkal később jelent meg a szobában. A fiú aludt, de azonnal felébredt, amikor a férfi belépett. Kíváncsi volt, nagyon kíváncsi.

 - Miért mentett meg? – nézett rá a megmaradt, hatalmas kék szemével. Szinte tapintani lehetett, a szeméből áradó őszinte érdeklődöttségét.

 - Édes volt a véred illata, és arra gondoltam, hogy nem hagyhatlak így meghalni. You deserve a more beautiful death. – Az angol kiejtésével sem volt semmi baj, a fiú elgondolkozott rajta, hogy hány nyelven tudhat a férfi. Visszadőlt az ágyba. Nem akarta tudni, hogy a férfi milyen halálmódot szán neki.

 - A nevem Rin, gondolom illik bemutatkozni, hogyha már ilyen kedvesen megmentette az életem – motyogta. A férfi arcán megint megjelent az a szelíd mosoly, ami annyi mindent rejthet maga mögött. Rinnek borsódzott tőle a háta, egyben mégis vonzotta őt. Abból a napból nem emlékszik már másra, csak annyira, hogy a férfi fölé hajol, szájon csókolja őt, és óvatosan a vállába harap. Nem volt több egy harapásnál, a vérének megízlelésénél, mégis tökéletesen emlékszik a férfi arcára kiülő gyönyörre. A fiú akkor volt nyolc éves.