-Kelj fel! Dee! Itt vagyok! – rázott egy kéz
erősen, mire felültem és pár másodperc múlva ismét a szobámban találtam magam.
A könnyeim patakokban folytak, a testem reszketett.
-Minden rendben van… - suttogta Lia hangja
megtörten. Tudtam, hogy rettentő fáradt már az utóbbi hetektől, hisz minden
éjszaka sikítva keltem, ő pedig jó testvér módjára mindig felébresztett és
addig simogatta a hajam, míg vissza nem szenderültem egy álomtalan álomba.
-Ott volt. Mindenki ott volt és újból… újból… -
szipogtam. A mellkasom szorított, kezdődő pánikroham száguldott végig a
testemen.
-Tudom szívem… én is álmodok velük. – csitított. –
Nagy levegő… - úgy tettem, ahogy mondta.
-Siettem, ahogy tudtam. – Esküdöztem neki, de már
féloldalasan bámulva a semmibe.
-Látta. És mikor újra itt lesz, emlékezni fog rá.
-A kezeim között… - markoltam a párnát. – Ha odaérek
időben, talán nem…
-Akkor is elporladt volna. Ezt nem tudta
befolyásolni senki.
-Miért pont Bucky? – töröltem meg az arcom izzadt
tenyeremmel.
-Vissza fogjuk hozni őket, bármi áron. Ígérem. –
sóhajtott, majd az ajtó felől beszűrődő fény felé kaptuk a fejünket. Tony ott
állt, vállával az ajtófélfát támasztva.
-Bármi áron. – Mondta és arcán minden izom
megkeményedett. Szemeiből sütött az elszántság, így hittem neki. Mint mindig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése