2017. október 25., szerda

Álomban enyém vagy

Enyhe Ady behatást is érzek a levegőben. Nincs is jobb, mint József Attila versére írni, miközben szól a "Hazám, hazám"... Szóval úgy nézzétek, hogy éppen nem vagyok beszámítható állapotban. A vers címe: "Álomban enyém vagy". Nem is gondoltátok volna, ugye? Jó olvasást!

A boldogságunk némán meghúzódott
És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.

Nem vallották be egymásnak se az érzelmeiket. Egyszerűen tudták, hogy ők összetartoznak és ezt a többiek is úgy kezelték, mintha teljesen normális lenne. Nekik az is volt. Szerették egymást és boldogok voltak. Mikor véletlen összeért a kezük, vagy a Grund farakásai között ellopott csókok. Az iskolában a másik combjára simuló tenyér, mikor nem figyelt a tanár úr. A pillantások a diákmunkán, ahova direkt együtt jelentkeztek. A hosszú séták hazáig, ahol csak összemosolyogtak. Kapcsolatuk a csendben kimondott igazságokon alapult. Egy rejtvény volt a szerelmük, amit csak ők ketten tudtak megoldani. Túl nagy volt a szikra közöttük. Sejthették volna, hogy ha ilyen erősen ütik össze a szívük köveit, a végén tüzet csiholnak. Arra viszont nem számítottak, hogy erdő is lehet a közelben, ezzel pusztítva el mindent.

Kályhánk lángja is örömmel lobogott
S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.

Mintha csak az életük múlt volna rajta, úgy kaptak egymás ajka után. A szőke és barna tincsek úgy olvadtak össze, mint a levegőbe szálló nyögések. A másik vállába kapaszkodva próbálták hajszolni a gyönyört, mely olyan távolinak tűnt abban a pillanatban. Harcoltak a szerelmükért. Tudták, hogy egy ideig távol lesznek egymástól és azt is tudták, hogy túl szabad-lelkűek ahhoz, hogy ilyen sokáig kibírják a másik nélkül. Bevallottan gyengék voltak. A kapcsolatuk halálra volt ítélve és most küzdöttek egy utolsó emlékért. Egy érintésért, ami lehetőleg örökre a másik bőrére ég, mint egy billog. Havasan martak egymás bőrébe. Tekintetük nem csak az élvezettől csillogott. Fokozták a tempót, majd lassítottak. Egyszerre kívánták és halasztották a végét. Élni akartak még a másikban, hiszen tudták, hogy ha ennek a pillanatnak vége, akkor abba mindketten belehalnak kicsit.

A komoly falióra se mormogott
A meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...

 Elment.El kellett mennie, hogy esélyt adjon maguknak. Az idő, mintha azóta megállt volna. Vagy csak ők maradtak egy helyben? Már ők se tudták mit kéne tenni.Ugyan azt az ürességet érezték magukban, csak kilométerekkel arrébb. Vágyták és akarták a másikat, de túl büszkék voltak bevallani még maguknak is. Próbáltak élni, de nem tudtak. Egyedül nem ment. Az óra pedig tovább kattogva adta tudtukra, hogy az idő tényleg csak számukra állt meg. Évek teltek el és nem keresték egymást, de minden hétköznapi mozdulatuk és szavuk mögött ott rejtőzködött a másik. Már tudták, hogy a lehetetlent próbálták meg túlélni. Míg egyikük a lassú halált, a dohányzást, választotta, addig a másik azzal próbálta enyhíteni a fájdalmát, hogy partnerről partnerre vándorolt. Ezzel hamarabb halt meg lelkileg, mint gondolta volna. Nem volt több "mi", már csak a "te" és az "én" maradt a nyomasztó falak között.

Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

Azon az estén már régóta csak én voltam és a szuszogásom, amit próbáltam rendezni. Fél órája keltem és éreztem, ahogy szétmar valami belülről. Újra veled álmodtam. Pedig idén ötödik éve már, hogy nem találkoztunk és nem is beszéltünk. Mégis időről időre feltűnsz engem kínozni. Egy forró zuhany után feküdtem már az ágyon és a plafont bámultam. Próbáltam felejteni, de minden alkalommal, mikor szemem elé kúszott az arcod, megmoccant bennem valami. Nyögve keltem fel, hogy a konyhába sétálva egy pohár vizet vegyek magamhoz, de mielőtt elértem volna a célom, megszólalt a csengő. Álmosan néztem az órára, ami hajnali kettőt mutatott. Sóhajtva indultam ajtót nyitni, és már lelkiekben készültem elküldeni az érkezőt a fenébe, de a torkomra fagytak a szavak. Te álltál ott. Hajad megnőtt, arcod férfiasabb lett, mégis felismertelek. Csodálkozva mértél végig engem.
 - Szia! - Köszöntél félszegen és beljebb lépve megcsókoltál úgy, mint régen.
 Az erdőtűz utáni parázsba belekapott a szél és még nagyobb pusztítást ígért maga után, de nem zavart. Azon az estén újra "mi" lettünk.

4 megjegyzés: