A számítógép monitorja épp, hogy elhalványult, már nyúlt a telefonért. Tudta, hogy magánjellegű a kérés, de nem tudott máshoz fordulni. Egyetlen ember létezett, aki megfelelt a feladatra, az pedig Ő volt. Idegesen kereste ki a névjegyzékből. Tudta, hogy nem fog örülni, ha visszahívja a terepmunkáról, de ez tűnt a legjobb megoldásnak.
- Igen? - Szólt bele az illető.
- Fontos feladatom van számára. - Darálta már a megszokott, vérfagyasztóan nyugodt hangnemben.
- Fontos feladatom van számára. - Darálta már a megszokott, vérfagyasztóan nyugodt hangnemben.
- Az amerikai vadászok ügyénél nem lehet fontosabb. - Lepődött meg a férfi.
- Üljön az első gépre és jöjjön haza. Magánjellegű a dolog.
- Értettem. - Azzal ki is nyomta a készüléket.
Nem volt biztos benne, hogy jól döntött. Rábízni a legféltettebb kincsét egy gyilkosra...
~.~.~.~.~
Jó kedvűen készülődtem az utolsó tanítási napra. Képtelen voltam elhinni, hogy ennyi volt. Minden vizsgán kitűnő eredménnyel zártam és többet nem kell betennem a lábam a Kendricks iskola falai közé. Gyűlöltem az ottani embereket. Állandóan porondon voltam, hiszen az anyám az igazgató. Nagy levegőt véve lépdeltem a szekrényre akasztott fekete ruhakölteményhez. Hétvégén letudjuk a bált és megkapom az oklevelet. Végre elismert Egyetemes leszek és nincs többé szívatás. Felülök az első repülőre és már itt sem vagyok. Kitörök anyám árnyékából.
Világrengető tervekkel a tarsolyomban mentem reggelizni. Természetesen az egész hodály ki volt halva. A kastély, ahol éltünk nem éppen volt családi háznak nevezhető. A komornyikon kívül, soha senki nem tartózkodott otthon. Barátaim nem voltak, de ha lettek volna, akkor se hívhattam volna meg őket. Még a müzlis tányér aljára is rúnák voltak karcolva...
Bezzeg, ha apám még élt volna! Öt éves voltam amikor meghalt. Alig emlékszem rá. Egyetlen képem maradt róla, ami az ágyam melletti kis szekrényen foglalt helyet. Egyedül a hangja... az a mai napig a fülemben cseng. Ő biztosan máshogy nevelt volna. Sosem tudjuk meg.
A kanapén töltöttem az egész napot. Niles, az inas pedig minden kívánságomat leste. Őszintén élveztem, hogy még 23 évesen is körül vagyok ugrálva. Ez hiányozni fog. Felnőtt vagyok, mégis vágytam a figyelemre, amit soha nem kaptam meg. Nutellás-epret tömtem a számba és kapcsolgattam a TV-t, amikor meghallottam a jellegzetes hangot. A gyomrom görcsbe rándult. Gyorsan felültem és leengedtem a hosszú, éj fekete hajam. Lesöpörtem az ölembe potyogott morzsákat és kézbe vettem a legközelebb eső könyvet. Bronte: Üvöltő szelek. Szerettem a kötetet, de koncentráció hiányában még a címét is tízszer olvastam el, hogy egyáltalán felfogjam. Izgalom és félelem szaladt át minden porcikámon.
- Rosemary! - Dörrent a hangja. Az ajtóban állt és karba tett kézzel engem figyelt. Végig néztem a tökéletesre szabott öltönyén, sötét haján és jól ismert szemein. A szemek, amik tizenéves koromtól meghatározták az életemet. Abban a percben, ahogy megláttam, belé szerettem. Természetesen soha nem hoztam a tudtára, de a remény aprócska szikrája ott lobogott a háttérben.
Ő volt az, aki mindig vigyázott rám. Barát volt és megtanított egyedül létezni. Az embernek nem kell társ, elég ha van egy éles késed. Ha valaki megbántott, fél nap múlva a halálhíre rázta meg az iskolát. Olyan akartam lenni, mint Ő.
- Ketch! - Álltam fel és nem törődve semmivel ugrottam a nyakába. Már két és fél éve, hogy utoljára találkoztunk. Egy örökkévalóságnak tűnt.
- Rose. - Nevetett fel. Talán én voltam az egyetlen, aki őszintén meg tudtam nevettetni. - Nézzenek oda! - Tolt el magától, hogy jobban végigmérhessen. - Kész hölgy lettél.
Zavartan pásztáztam a földet. Tényleg sokat változtam. Mindig későn érő típus voltam. Most viszont nekem is tetszett amit a tükörben láttam. Gömbölyödtem, ahol kellett, amit persze feszülős ruhadarabokkal hangsúlyoztam is állandóan. A hajam megnőtt, mióta a tizedikes vizsgán felgyulladt egy félresikerült lőpor készítés során.
- Te is jól nézel ki. - Vigyorogtam rá, mire kézen fogva lehúztam a kanapéra. - Niles! Kérünk teát! - Kiabáltam hangosan, hogy a mindig hallgatózó inas kicsit észhez térjen. Mikor a léptei távolodtak, a tárgyra tértem.
- Mit szeretnél? Gondolom nem hiába lettél visszarángatva az USA-ból.
- Még mindig anyád papírjai közt kutakodsz? - Vonta fel a szemöldökét, mire csak oldalba böktem.
- Ne terelj!
- Doctor Hess felhívott, hogy szüksége lenne rám egy magánéleti probléma megoldásához. - Nézett mélyen a szemembe, amitől a gyomrom szárnyakat próbált növeszteni. - Arra kért, hogy kísérjelek el a szalagavatódra.
Először fel kellett dolgoznom a tényt, miszerint akkora szerencsétlen vagyok, hogy az anyám keres nekem párt a végzős bálomra. Utána pedig emészteni kezdtem azt is, hogy az a partner éppenséggel a gyerekkori szerelmem. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy filmszerűen lesétálok a kastély lépcsőjén, ő pedig az egyik fekete öltönyében vár, vérvörös rózsával a kezében.
- Rose! - Integetett az arcom előtt, mire észhez tértem. - Neked megfelel?
- Azzal az emberrel táncolni, akitől az egész egyetem fél, akinek a neve hallatán a végzősök összepisálják magukat? Akiért a lányok olvadoznak és mindenki elismeri? Szerinted? - Vonogattam a szemöldököm.
- Örömmel hallom, megtiszteltetés - Biccentett, azután belekortyolt az időközben megérkezett teájába. - A tetoválást mikor szeretnéd megcsináltatni?
- Nagyon gondolkodtam rajta, hogy nem fogok belépni.
- Hogy mit mondtál? - Képedt el. - Ezt nem teheted. Tudsz az Egyetemesekről, gyerekkorod óta képeznek és az egyik legjobb vagy.
- Arra gondoltam Amerikába megyek és Kód nélküli vadász leszek. - Húztam ki magam, de tudtam előre, hogy robbanni fog.
- Azt már nem! - Pattant fel. - Nem hagyom, hogy egy kék vérű, úri hölgyből mocskos motelekben rothadó, olcsó whisky szagú bohóc legyen! Arról nem beszélve, hogy az amerikai helyzet nem áll rózsásan, rettentő veszélyes.
- Veszélyes? Talán Egyetemesnek lenni nem az? - Álltam fel most már én is, szinte üvöltve. - Mick bácsi halála vajon véletlen volt?! - Vágtam a fejéhez. Hiába kérdeztem anyámat, nem mondtam meg, hogy halt meg az általam apaként szeretett ember. Ebből természetesen azonnal leszűrtem, hogy Ketch vetett véget az életének. Vele végeztette a piszkos munkát.
- Holnap érted jövök és elmegyünk a Bristoli bunkerba. Ott pedig az általad kiválasztott testrészre rávarratjuk a jelet. Nincs kifogás. - Közölte ellentmondást nem tűrően. Ellenkezni akartam, de mire észhez tértem már hűlt helye volt. Gyűlöltem érte.
Két napom maradt felkészülni a bálra. Persze másnap reggel gyomorideggel keltem, mikor Niles ébresztőt fújt, hogy "Mr. Ketch" egy Harley Davidsonnal parkol a ház előtt és jó lenne mihamarabb szólni neki, ne tolja rá a frissen nyírt gyepre. Persze a fű nem érdekelt, csak az, hogy tetoválást kell csináltatnom és nem igazán akartam. Magamra kapkodtam egy feszülős bőrnacit, hozzá pedig egy Metallica pólót. Az utcán szerettem rockosabban kinézni, mint ahogy neveltek. Tornacipőbe bújva szaladtam a bejárathoz.
Ott ült a motoron, teljes bőrszerkóban, bukósisak a kezében és egy bicskával játszott. Ennyire szexi látványban még nem volt részem az életem folyamán.
- Indulhatunk, kedves? - Bólintottam és felpattantam mögé.
Régen mindig megengedte, hogy felüljek, de most teljesen más érzések kerítettek hatalmába, ahogy átkaroltam a mellkasánál. Nyugtáztam, hogy nem láthatja a paradicsom piros arcomat és beletúrtam a fejem a kabátjába. Az illata bódító volt. Frissen zuhanyozhatott, ami azt jelentette, hogy nem rég még megölt valamit... lehet beteg dolog, de még inkább vonzónak találtam.
Az út közben kellett rájönnöm: sajnos beteges, szinte már undorítónak titulálható érzelmeket táplálok egy gyilkos iránt. A tény hirtelen sújtott le és feketítette a szívem.
- Megjöttünk. - Állította le a járművet, én pedig zombiként követtem a bunkerba. Ott egy zombihoz hasonló mozdulatokkal törődtem bele a jövőmbe. Bálokra járó hölgyike maradok, akinek minimum Lady Bevell szintjén kell tudnia majd mindent és segítenie az izmosabb és ügyesebb férfitársait a lények megölésében. Természetesen csak az asztal mögül.
Unottan nyújtottam előre a karom és hagytam, hogy felkarcolják a keresztet a csuklom belső felére. Milyen drámai... végül tényleg ez lesz a keresztem...
Ott ült a motoron, teljes bőrszerkóban, bukósisak a kezében és egy bicskával játszott. Ennyire szexi látványban még nem volt részem az életem folyamán.
- Indulhatunk, kedves? - Bólintottam és felpattantam mögé.
Régen mindig megengedte, hogy felüljek, de most teljesen más érzések kerítettek hatalmába, ahogy átkaroltam a mellkasánál. Nyugtáztam, hogy nem láthatja a paradicsom piros arcomat és beletúrtam a fejem a kabátjába. Az illata bódító volt. Frissen zuhanyozhatott, ami azt jelentette, hogy nem rég még megölt valamit... lehet beteg dolog, de még inkább vonzónak találtam.
Az út közben kellett rájönnöm: sajnos beteges, szinte már undorítónak titulálható érzelmeket táplálok egy gyilkos iránt. A tény hirtelen sújtott le és feketítette a szívem.
- Megjöttünk. - Állította le a járművet, én pedig zombiként követtem a bunkerba. Ott egy zombihoz hasonló mozdulatokkal törődtem bele a jövőmbe. Bálokra járó hölgyike maradok, akinek minimum Lady Bevell szintjén kell tudnia majd mindent és segítenie az izmosabb és ügyesebb férfitársait a lények megölésében. Természetesen csak az asztal mögül.
Unottan nyújtottam előre a karom és hagytam, hogy felkarcolják a keresztet a csuklom belső felére. Milyen drámai... végül tényleg ez lesz a keresztem...
Hazafelé tartva Ketch észrevehette, hogy nem vagyok rendben, ugyanis a tőle telhető legkedvesebben kérdezte:
- Nem vagy éhes? Elmehetnénk enni mielőtt kiraklak otthon. Holnap úgyis csak este jövök, utána pedig utazom vissza.
Az agyam már azon pörgött, hogy többé nem látom.
- Menjünk enni. - Nyeltem vissza a feltörni készülő könnyeimet.
Az étteremben pár ember lézengett, ami nekünk pont kapóra jött. Nem szerettem a zsúfolt helyeket és az embereket. Fóliázott kezemet bámultam, mikor végre megszólalt.
- Minden rendben lesz Rose. Holnap megkapod a bizonyítványt, a csodálatos ruhádban táncolunk egyet és utána anyád büszke lesz rád.
- Nem érdekel mit akar anyám. - Duzzogtam. - Te meg ne viselkedj úgy, mint az apám. Nem vagy az. - Vágtam hozzá. Az arcáról nem lehetett leolvasni az érzelmeit, de reméltem, hogy mélyen belül fáj neki. Ha tudná, hogy nem apámként szeretem...
- Rendben. Akkor hogy viselkedjek? - Vonta fel a szemöldökét.
- Én... - Zavaromban szóhoz sem jutottam, de szerencsére éppen megérkezett a kaja. Az étkezés teljes némaságban telt, utána pedig hazamentünk. Meglepő mód, egy puszit kaptam a homlokomra és már az utca végén robogott mire észbe kaptam.
Reggel képtelen voltam felkelni. Inkább ágyban maradtam és sajnáltam önmagam.
- Kisasszony, ideje lenne elkezdeni készülődni. - Kopogott be Niles a szobám ajtaján.
- Köszönöm. - Intéztem hozzá, utána kikászálódtam és megszületett az elhatározás.
Nem fogom hagyni, hogy anyám döntsön minden pillanatomról. Ha már az egész jövőmet nekiszentelem és még a báli partneremet is megszabja... attól még az érzelmeim felett nem fog tudni uralkodni.
A szekrényem mögül kihalásztam egy üveg vodkát és jól meghúztam. Felnőtt vagyok az isten szerelmére! Lezuhanyoztam, miközben csak fogyott az alkohol. Belebújtam a testre simuló, alul csipkés, teljesen fekete rövid ruhámba, hozzá pedig a magassarkúba. Kék szemeimet feketével emeltem ki és lazán hátrakötöttem a hajam. Tetszett a látvány a tükörben, a tetoválásom pedig kifejezetten illet a szerelésemhez. Döntöttem: ha törik, ha szakad, ma elmondom Ketchnek hogy érzek iránta. Ha ez a ruha nem, majd az alatta lévő dolgok eljuttatják a tudatáig.
Mosolyogva, picit meg-meginogva - a bátorság italtól - mentem le a lépcsőn.
- Istenem. Olyan gyönyörű a kisasszony! - Törölgette Niles a szemeit egy kendőbe. Majdnem én is elérzékenyültem, de vigyáznom kellett a tökéletes sminkemre.
- Köszönöm. - Öleltem át.
- Pulchra amica... - Csendült mögöttem a latin dicséret.
- Ketch. - Fordultam felé. Az arca még mindig rezzenéstelen volt, de az ádámcsutkája megrándult. Sikeres tervnek nézünk elébe...
Karját nyújtva sétáltunk végig az iskoláig. Mikor megérkeztünk, mindenkiben meghűlt a vér. Ketch arisztokratikus mozdulattal engedett előre és a pódium mellé kísért. Kivételesen senki nem mert beszólni, mint ahogy azt az iskolai években minden egyes nap megtették.
Anyám hangja csendült fel a hangfalakból. Elmondta a szokásos buzdító beszédét egy szörnymentes világról és átadta a bizonyítványokat. Büszke mosoly kíséretében figyelte, ahogy visszalépkedek Ketch mellé és várjuk a nyitótáncot.
Mecano - Hijo de la Luna című számára angol keringőztünk. Tetovált keze a derekamon, szorosan tartott, én pedig majdnem a karjaiba olvadtam. Mosolyogva, lendületesen táncoltuk végig az egészet. Egyszerűen mesébe illő volt. A szörnyeteg passzolt...
Haza kísért az este végén, nekem pedig a gyomrom öklömnyire zsugorodott. Most látom őt utoljára.
- Arthur... - Fogtam két kezem közé az arcát. Szemei meghatározhatatlanul csillogtak.
- Rose én... - Nem hagytam, hogy valami hülye indokkal tovább szenvedjen a szavakkal. Megcsókoltam. Évek óta erre vártam és most megtettem. A testem reagált és, mintha egy pillanatra elhagyta volna a lelkem... kívülről láttam magunkat. Örökké szeretni fogom ezt a férfit.
- Ezt az egyet kérem. - Szakadtam el tőle. - Nem fogok térdre rogyni, hogy maradj. Könyörögni végképp nem, de erről én akarok dönteni. - Kértem. Lesütött szemmel adta meg magát és mikor ismét a szemembe nézett, ugyanaz az eltökélt férfi állt előttem, akit megismertem. Felkapott és máris az emeleten voltunk. Vad volt, de vigyázott rám. Annyiszor vágytam erre, elképzeltem... mégis most valóra vált, én pedig remegtem a félelemtől, a szerelemtől és mindenféle kavargó érzelemtől.
Az első dolog, amit én akartam és véghez vittem. Nem engedhetem, hogy anyám tönkretegye az életem. Hiszen ha EZ ennyire jó, milyen lehet a további szabadság?
Az utolsó emlékem egy gyengéd csók, amit a számra nyomott, én pedig elaludtam a fáradtságtól kimerülten.
Meztelenül, itt-ott apró zöld foltokkal a testemen tértem magamhoz. A szatén ágynemű a földön, ruhák mindenütt. Egy valami hiányzott és az Ketch volt. Pillanatok alatt tört darabokra a szívem, de a másikban máris megkeményedett. Elhatároztam, hogy utána fogok menni Amerikába és ebben senki nem állíthat meg.
~.~.~
Lesz a történetnek még egy része, úgyhogy ne aggódjatok! Nem csak ennyi volt. ;) xoxo payne
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése