Sziasztok!
Még mindig én, új műfajjal, de a Winchesterek maradnak.
Az éjjel forgolódtam és végül a legegyszerűbb TV nézős megoldás mellett döntöttem. Csatornáról-csatornára vándorolva belebotlottam egy régi nagy kedvencem remake-jébe, ami furcsa érzéssel töltött el. Szerencsére a film nem okozott csalódást, sőt meg is ihletett. Nem is húznám tovább a (z elő)szót, hisz ki nem ismeri, ki az az elvetemült, akinek gyerekkorában nem okozott rémálmokat a csúfosan összeégett arc? Főszerepben az egyetlen és megismételhetetlen: Freddy Krueger!!! Kellemes olvasást és futkosó hideget a hátatokra. xoxo payne
A FantáziaBirodalom Bemutatja:
című művét
Nevem Alesia Fowles. Springwoodban lakom és 23 éves vagyok. Régóta foglalkoztat a festészet. Igazából ez az egyetlen dolog ami boldoggá tesz. Édesapám elhagyott engem és az anyámat még kisebb koromban, azóta nem beszéltünk róla. Kinézetre egy teljesen átlagos, karikás szemű egyetemista lány vagyok, nagyra törő álmokkal és vágyakkal. A hajam padlizsán, ruháim feketék, a headsetem és a füzetem nélkül nem mozdulok ki semerre. Barátaim nincsenek. Azért indítottam ezt a blogot, mert rettegek. Valami igazán furcsa történik körülöttem. Nem aludtam már több, mint 72 órája...
Egy átlagos napnak indult, akárcsak a többi. Suli, tanulás és túlélés. Egészen addig, míg meg nem csörrent a mobilom. Az étterembe siettem, amint Russell felhívott. Ijesztő volt a hangja. Ő volt az egyetlen ember, aki nagyjából megütötte nálam a barát szó fogalmát. A kajáldában terjengett a füst és sültkrumpli illat. Ugyanolyan volt, mint évekkel ezelőtt. Szürke és szinte üres. Két asztalnál ültek. Az egyiknél két fiatal srác nevetgélt felszabadultan, a másiknál pedig az ablakhoz közel megpillantottam Russell göndör barna fürtjeit. Minél közelebb értem hozzá, annál világosabbá vált, hogy nagy a baj. Kezei remegtek, szemei vérben forogtak. Az első feltételezésem az lett volna, hogy drogozik, de jól ismertem őt. Teljesen kizárt dolognak tartottam, hogy bármilyen tudatmódosító szerhez nyúlt volna. Halkan ültem le vele szemben, nem nézett fel csak a poharát markolászta.
- Szia. - Köszöntem halkan, biccentett. - Mondd el mi történt. - tértem a tárgyra.
- Sisy... - Kereste a hangját. Sütött belőle a kétségbeesés. - Valami történik. Borzasztó. Lehunyom a szemem és megjelenik Ő. Menekülök, de nem hagyja.
- Rémálmok? - Alig ejtettem ki a számon, felcsattant.
- Sis! Ezek nem csak álmok! Ha elalszom, megöl. Tudom. - Suttogta, akár egy őrült. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy hittem neki, mégis próbáltam elrejteni.
- Figyelj, ezek csak álmok. Nem eshet bajod. Menj haza, pihenj le. Kialszod magad és eltűnik a paranoia. - Javasoltam.
- Az a szemét... - Szorította meg az asztal szélét, ujjai belefehéredtek. - Meg fog ölni. Ártatlan. - Nevetett fel, mint akinek teljesen elmentek otthonról. - Megígérte. - Bólogatott teljes meggyőződéssel.
- Hozok egy teát, aztán hazamész aludni. - Jelentettem ki és a pult felé lépkedtem.
Innentől nem sok mindenre emlékszem. Üvöltést hallottam, Russell fuldokló könyörgését, végül megadó hörgését. A nyakam lassított felvételben fordult hátra, hogy a hangforrást megtaláljam. Soha nem fogom elfelejteni azt a pár kép kockát. A mellkasából bugyogott a vér. Úgy tűnt, mintha valaki több helyen felvágta volna. Egy másodpercre rá, már ott feküdt a hideg, mocskos kövön, élettelenül.
A dugóban szitkozódva hangosítottam fel a rádiót. Sietünk az Isten verje meg!
- Dean... ha szétvered a kormányt, attól még nem fog megindulni a sor. - Mordult rám Sam, de nem igazán érdekelt a véleménye.
- Na végre! - Tapostam a gázba.
Pár napja történt, hogy azok a nyomorult Harry és Ed rátaláltak egy blogra az interneten. Valami csaj leírt oda pár furcsa dolgot. Szerencsére a két barom fel tudta mérni a helyzet súlyát és átadták nekünk az ügyet. Nem sok mindent sikerült eddig kideríteni, de az biztos, hogy nem álommanó támadta meg a barátját és azóta nem egy ismerősét.
- A rendőrség szerint öngyilkosság. - Horkantott fel az öcsém szarkasztikusan, kezében a táblagéppel.- Hogy mondhatnak ekkora sületlenséget? Ki képes négyszer megvágni magát, a saját bordáin és szervein áthatolva "öngyilkosság" gyanánt.
- Engem inkább az oka érdekelne ennek az egésznek. Sorra nyírja ki ez a valami az embereket és semmi összefüggés vagy bármi nyom nincs köztük.
- Láttunk már ilyet... - Hitetlenkedett.
- De végül mindig volt kapcsolat az áldozatok közt. Itt: semmi az ég adta világon!
Megérkeztünk Springwoodba, ahol egyből a temető felé igyekeztünk. Ma volt az első áldozat temetése. Ott kell lennie a lánynak.
- Ne húzogasd már! - Könyökölt oldalba, mert nekem már fel se tűnt, hogy az öltöny alját rángatom.
- Gyűlölöm ezt a göncöt. - Jegyeztem meg inkább csak magamnak és előre nyomultunk a tömeg felé.
- Keresd a szilva-lányt. - Kacsintottam rá, aztán tovább álltam, hátha én találom meg előbb. Sikertelenül bolyongtunk. Időközben vége lett a temetésnek és mindenki részvétet nyilvánított a családnak. Egyetlen ember ácsorgott a halottnak tiszteletből felállított emléktábla előtt. Kapucni volt a fején, de azonnal rájöttem, hogy ki lehet a vékony lábak tulajdonosa.
- Alesia Fowles?
A temetés közben semmit nem fogtam fel igazán. Nem hagyott nyugodni a tudat, hogy ez az egész dolog nem normális. Russell nem lett öngyilkos, én pedig nem alszom, mert valami furcsa, égett képű alak, késméretű karmokkal üldöz.
Megráztam a fejem és inkább a Russról készült képeket kezdtem nézegetni. Mosolyt csalt az arcomra, ahogy önfeledten ült a hintalovon, vagy éppen pózolt a karácsonyfa előtt. Aztán egyszer csak ott volt Az. Egy kép, amit eddig életemben nem láttam. Ha őszinte akarok lenni, ebből a korszakomból semmilyen képpel nem találkoztam, de egy dolog biztos: a képen én és Russell játszottunk egy homokozóban. Őrültségnek tűnt, hisz nem is ismertem a gimi kezdete előtt.
- Alesia Fowles? - Egész testemben összerándultam ijedtemben. Eléggé kiütközött rajtam mostanában a paranoia. A mély dörmögő hang felé néztem. Egy ismeretlen férfi ácsorgott mellettem. Tartása tiszteletet parancsoló volt, szemei zölden világítottak a szürke környezetben.
- Ki maga? - Húztam összébb magamon a kabátot.
- Jensen Ackles ügynök vagyok, ő pedig a társam Jared P. Az FBI-tól jöttünk.
- Jared P.? Az milyen név? - Pislogtam értetlenül. Megráztam a fejem és próbáltam koncentrálni. FBI, ügynökök, segíthetnek. Mindjárt elalszom, te jó isten! Erősen haraptam a számba és tenyerembe vájtam a körmömet. Visszatértem a jelenbe.
- Padalecki ügynök. - Ért mellénk egy másik férfi, talpig feketében. Hosszú haja volt és irtó magasnak tűnt, de az is lehet csak képzelődtem.
- Beszélhetnénk egy nyugodtabb helyen? - Kérdezte a zöldszemű ügynök. Bólintottam, de nem tudtam mit csinálok. Szinte lebegtem. Előjött a kialvatlanság első fázisa, elalvás bárhol, bármikor.
A lány képtelen volt koncentrálni. Látszott rajta, hogy össze akar esni a fáradtságtól. Fura színű tincsei kilógtak a kapucni alól, szemei alatt lila hajszálerek húzódtak. A szája véresre harapdálva. Szomorú látványt nyújtott. Elnavigált a házához, ahol aztán két szóval beinvitált minket.
- Kérem Miss Fowles, elmondaná, hogy mi történt a barátjával? - Kérdezte Sammy azon a jól megszokott diplomatikus, megnyugtató hangszínén.
- Azt fogják hinni, hogy megőrültem. - Mosolyodott el a lány, de ez inkább amolyan önmegkérdőjelezésnek tűnt.
- Akármi is volt ez az egész, nekünk mindent elmondhat. Nem fogjuk őrültnek titulálni. - Nyugtatta tovább Sam.
- Az egész egy rohadt álom. - Dünnyögte a lány.
- Milyen álom? - Kíváncsiskodtam.
- Egy alak. Össze van égve az egész teste. Minden másodpercben, mikor elszenderedek, üldözni kezd. Ő végzett a többiekkel is... Istenem, Russell....
- Hogy néz ki ez a férfi? - Noszogatta Sam.
- Fekete-piros csíkos pulóver van rajta, az arca rettenetes... az ujjai pedig hosszú éles pengékben végződnek. - A hideg rázta a lányt.
- Beszél is? - Kérdeztem.
- Igen. Mindig azt mondja, hogy "Én voltam a kedvence." - Könnyek jelentek meg a tejcsoki barna szemekben és eltűntek a különleges hajzuhatagban.
- Mit jelenthet ez? - Ráncolta Sammy a szemöldökét.
- Nem tudom, de azért vagyunk itt, hogy kiderítsük. - Vetettem öcsémre egy jelentőség teljes pillantást.
- Tényleg segítenek? - Remény csillant meg a szomorú, fáradt kavalkádban, én pedig eldöntöttem: bármi is ez, nem hagyhatom őt meghalni.
Hit árasztotta el a testem. Nem ismertem ezt a két fickót, de segíteni jöttek és valami különleges érzés miatt bíztam bennük. Tovább meséltem a történéseket, hátha segíthet.
- Láttam a temetésen egy képet Russell-el. Rajta voltam, pedig régen nem is ismertük egymást.
- Biztos vagy benne? - Emelte szemöldökét egyszerre a két férfi.
- Emlékeznék rá. Abból az időszakomból semmi nem maradt fenn... eddig fel sem tűnt.
- Van még valami? - Ült le végre az Ackles nevezetű.
- Van mikor elvezet egy óvodába. - Dörzsöltem meg az arcom. Rettentő fáradt voltam és féltem.
- Egy óvodába? - Kerekedtek el a zöld szemek.
- Igen. Soha életemben nem jártam ott. A gyerekek játszanak, de nem tűnnek boldognak. Ugrálókötelezés közben mindig egy dalt énekelnek...
- Milyen dalt? - Szegezte nekem a kérdést "P. ügynök". Nem kellett törnöm a fejem, hogy szó szerint felidézzem. Az agyamba vésődött. Dúdolni kezdtem.
- 1, 2, Freddy's coming for you,
- Milyen álom? - Kíváncsiskodtam.
- Egy alak. Össze van égve az egész teste. Minden másodpercben, mikor elszenderedek, üldözni kezd. Ő végzett a többiekkel is... Istenem, Russell....
- Hogy néz ki ez a férfi? - Noszogatta Sam.
- Fekete-piros csíkos pulóver van rajta, az arca rettenetes... az ujjai pedig hosszú éles pengékben végződnek. - A hideg rázta a lányt.
- Beszél is? - Kérdeztem.
- Igen. Mindig azt mondja, hogy "Én voltam a kedvence." - Könnyek jelentek meg a tejcsoki barna szemekben és eltűntek a különleges hajzuhatagban.
- Mit jelenthet ez? - Ráncolta Sammy a szemöldökét.
- Nem tudom, de azért vagyunk itt, hogy kiderítsük. - Vetettem öcsémre egy jelentőség teljes pillantást.
- Tényleg segítenek? - Remény csillant meg a szomorú, fáradt kavalkádban, én pedig eldöntöttem: bármi is ez, nem hagyhatom őt meghalni.
Hit árasztotta el a testem. Nem ismertem ezt a két fickót, de segíteni jöttek és valami különleges érzés miatt bíztam bennük. Tovább meséltem a történéseket, hátha segíthet.
- Láttam a temetésen egy képet Russell-el. Rajta voltam, pedig régen nem is ismertük egymást.
- Biztos vagy benne? - Emelte szemöldökét egyszerre a két férfi.
- Emlékeznék rá. Abból az időszakomból semmi nem maradt fenn... eddig fel sem tűnt.
- Van még valami? - Ült le végre az Ackles nevezetű.
- Van mikor elvezet egy óvodába. - Dörzsöltem meg az arcom. Rettentő fáradt voltam és féltem.
- Egy óvodába? - Kerekedtek el a zöld szemek.
- Igen. Soha életemben nem jártam ott. A gyerekek játszanak, de nem tűnnek boldognak. Ugrálókötelezés közben mindig egy dalt énekelnek...
- Milyen dalt? - Szegezte nekem a kérdést "P. ügynök". Nem kellett törnöm a fejem, hogy szó szerint felidézzem. Az agyamba vésődött. Dúdolni kezdtem.
- 1, 2, Freddy's coming for you,
- Most már tudjuk a fószer nevét. Freddy. - Szólt a magas srác.
- Kiinduló pontnak nem rossz. Sammy, nézz utána az összes Fred nevű embernek a környéken.
- Sammy? - Kaptam fel a fejem.
- Aaaamolyan becenév. - Darálta. - Mi addig Alesiával megpróbálunk valamit felkutatni az ovis évekből. Gondolom megvannak a padláson.
- Sosem kerestem. Jó ötlet. - Bólogattam.
- Vigyázzatok. - Pattant fel "Sammy" és távozott.
- Kérsz egy kávét? - Nyögtem és a konyha felé indultam. Követett.
Egyre furcsább lett ez az ügy. Nem igazán voltam képes még összerakni a szálakat, de meg kellett próbálnunk. Figyeltem, ahogy az aprócska lány sürög forog a konyhában, aztán egyszer csak éles csattanásra kaptam fel a fejem. A cukortartó szilánkokra tört a padlón és ezer meg ezer darabra tört. Ez még sem rendített meg annyira, mint amit Alesia arcán láttam. Szemei csukva voltak és halálra vált arccal kapálózott. Gondolkodás nélkül ugrottam mellé, rázogattam, mire hirtelen felébredt és ernyedten zokogásban tört ki. A karomba kapaszkodva igyekezett megtartani a súlyát.
- Mit láttál? - Ültettem le és elé raktam a koffeint.
- Me-megint Ő volt az. Suttogott. Azt mondta hiába vagytok itt ti, Winchesterek. Még ti sem tudjátok levadászni.
- Az a rohadék... - Szorult ökölbe a kezem. Egyre inkább ki akart tekerni a nyakát.
- Milyen Winchesterek? - Emelte fel a fejét és áthatóan vizsgálni kezdett.
- Figyelj Alesia, az ügynökös dolog csak álca. Mi igazából ilyen parajelenségek elpusztításával foglalkozunk. Ez a munkánk. - Fújtam ki a levegőt, várva a reakcióját, de meg sem rezzent.
- Mi az igazi neved? - Kérdezte, ami meglepett. Nem a munka iránt érdeklődött, hanem egyedül az igazságot akarta tudni.
- Dean vagyok. A fura nevű meg Sam, az öcsém.
- Örülök Dean. - Nyújtott felém a kezét, ami apró mosoly kíséretében elfogadtam.
A padláson hegyekben álltak a dobozok. Minden átvizsgáltunk, évszámok és pókháló tömkelege. Végül a tapasztalat segítségével felhajtottam az egyik lécet és megtaláltuk amit kerestünk. Egy poros papír doboz, leragasztva. Alesia bólintott, hogy készen áll megtudni a tartalmát, így egy kés segítségével felnyitottam.
- Te jóságos... - Kapott a szája elé. A belsejében volt egy elég rémisztő kinézetű baba, egy ruhának tűnő anyag és egy album. Kipakoltuk a babát nézegette, de semmi nem jutott róla eszébe. Kiemelte a ruhát, aminek a mellkasán és hátán négy-négy hosszú vágás volt.
- Dean, én ezt nem akarom. - Kapkodott levegő után, mire bátorítóan megszorítottam a jéggé fagyott kezeit.
Képtelen voltam hinni a szememnek. Ezeket a tárgyakat még sosem láttam, de a kék ruhára meredve tudtam, hogy az enyém volt. A szakadások pedig egyértelműen egyetlen emberhez voltak köthetőek. Leültünk és együtt kinyitottuk az albumot. Mindenem remegett, de tudnom kellett. Az első képen egy teljes csoport ücsörgött, apró székeken, egy óvoda udvarán. Felismertem magamat, Russellt és még jó pár későbbi gimis osztálytársamat.
- Ez lehetetlen! Mi nem egy oviba jártunk! Tizenöt éves koromig egyikőjükkel sem találkoztam. - Tiltakoztam a nyilvánvaló ellen. Dean tovább lapozott, de semmit más nem volt benne, pár játszótéri képen kívül.
Kocsonyaként remegő lábakkal lépdeltem le a létrán. Félelem és düh fogott el. Az anyám hazudott nekem. Elárulva éreztem magam.
- Kicsim megjöttem! - Hallottam meg a hangját, mire gondolkodás nélkül szaladni kezdtem felé, nem törődve Dean utánam nyúló karjaival.
- Mi történt?! - Kiáltottam rá a vörös hajú nőre. - Mi történt velem? Miért nem emlékszem? Miért hazudtál?
- Miről beszélsz drágám? - Kerekedtek ki a szemei, mire Dean elé tartva a fotóalbumot kérdőre vonta.
- Mi történt az óvodában Mrs. Fowles?
- Azt meg hol találták? Ki maga és mit keres itt? Hívom a rendőrséget! - Indult volna a telefonhoz, de elálltam az útját.
- Anya, el kell mondanod ki az a Freddy és miért akar végezni velem, ahogy Russellel és a többiekkel is tette!
- Ülj le szívem. Elmondok mindent, de könyörgöm, üljünk le. - Kérlelt, mire a kanapéra helyezkedtünk.
A nő csak mondta és mondta. Kiderült, hogy Alesia és a többiek egy - a város szélén lévő - oviba jártak picinek, ahol dolgozott egy kertész. Frederick Charles Kruegernek hívták. Imádta a gyerekeket és mindig játszott velük, vigyázott rájuk. Aztán egyre furábban kezdtek viselkedni az odajáró gyerekek. Mikor a szülők rákérdeztek, egyik sem mert beszélni. Végül Alesia sírva mondta el az anyjának, hogy a férfi mindig elviszi őt meg még néhányukat egy titkos barlangba, ahol ijesztő dolgokat csinál velük.
Gombóccal a torkomban hallgattam végig a mondandóját és képtelen voltam tovább ülve maradni. Mocsok rohadt állat! Üvöltöztem belülről. Törni-zúzni lett volna kedvem. Ki képes ilyen dolgokra?
- A kertész eltűnt, mi pedig megbeszéltük, hogy többet nem hozzuk szóba. Azért tettem el a cuccaidat, hogy semmi emlék ne maradjon utána. - Fejezte be az anyja.
- Mi történt vele? - Szólalt meg a lány színtelen hangon. Ijesztő volt, ahogy érzéketlenül az anyjára meredt.
- Nem tudjuk. Eltűnt a városból mielőtt a rendőrök elkaphatták volna.
Telefoncsörgés szakította félbe a beszélgetést. A kijelzőn Sam neve villogott.
- Sammy! - Vettem fel. - Mit tudtál meg?
- Nagyjából semmit, azon kívül, hogy a város széli óvoda leégett 18 éve és azóta senki nem járt ott. Szerintem az lehet a hely. A pasas benn éghetett.
- Meg is érdemli a görény. Találkozzunk az étteremben, mindent elmesélek. Nyomtam ki a gombot.
- Veled megyek. - Pattant fel Alesia, de inogva visszaesett. Ellenkezni akartam, de rá kellett jöjjek, hogy egyedül talán mellettem van a legnagyobb biztonságban. Segítettem neki felállni és szó nélkül ott hagyva a házat, beültünk az Impalába.
Egy csodálatos kocsiban ültem, egy rohadtul jó képű pasival. Még élvezni is képes lettem volna a helyzetet, ha a következő pillanatban nem egy koszos gyárépületben találtam volna magam. Semmi hang nem hallatszott, egyedül a víz csöpögése a párás csövekről.
- Egy, kettő, Freddy érted eljő... - Csendült fel a dal, mire sikításban törtem ki.
- ALESIA! - A szemeim kinyíltak és egy aggódó smaragd tengerbe vesztem.
- Dean... - A torkom száraz volt, akár a sivatag.
- Elaludtál. - Fújta ki a levegőt reszketve.
- Észrevettem. - Ráztam meg a fejem erősen, hátha az majd ébren tart.
A kajáldához értünk, ahol már Sam várt minket.
- Szia Sam. - Hangsúlyoztam ki a nevét, mire értetlenül nézett a bátyjára.
- Mindent tud. - Vont vállat a "nagytesó".
Beültünk az egyik asztalhoz, kérésemre Russell halálától legtávolabb eső helyre. Ott Dean mindent elmondott az öccsének, aki sápadtan hallgatta a történetet.
- Szóval ez a kertész az álmaitokban akar megölni titeket.
- Russell azt mondta az utolsó beszélgetésünknél... - Itt a helyszín felé néztem, de képtelen voltam ott tartani a szemem.Folyamatosan elém ugrott a kép, ahogy legjobb barátom holtan elterülve fekszik a kövön. - Hogy ártatlan.
- Ki kell derítenünk mi ez az egész, mielőtt késő lesz. - Ütött bele Dean az asztalba.
- Sam, azt mondtad az óvoda leégett. Mi van akkor, ha... nem baleset volt. Az a rohadék benn égett. Nem lehet véletlen. Anya azt mondta elszökött a városból és nem tudták elkapni a rendőrök.
- Azt mondod, hogy megölték? Mármint a szüleitek? - Képedt el a hosszú hajú.
- Ezt a rohadt állatott és is megsütöttem volna élve, ha a gyerekemhez ért volna bármilyen módon. - Szólt közbe Dean.
- Van gyereked? - Néztem rá csodálkozva, de csak megrázta a fejét.
- Nincs. Ez nem olyan munka, ahol belefér egy lurkó. - Magyarázta.
- Szerintem a szüleitek kivégezték. - Terelte vissza Sam a témát, amiért hálás voltam. Nem szerettem a családi állapotomról beszélgetni.
- Anyám szerint ezek csak az elfojtott emlékek. - Mondta Alesia. - De az nem lehet, emlékekbe nem hal bele az ember.
- Igazad van. El kell mennünk az óvodához. - Vett Sam nagy levegőt.
- Veletek megyek! - Mondta a lány, de én csak elképedve néztem rá. Képes lenne visszamenni oda.
- Kizárt dolog. - Zárta le Sam a témát.
- Az a kizárt dolog, hogy itt maradjak és elaludjak. Az adrenalin jót fog tenni. - Érvelt a lila hajú.
- Velünk jön. - Szúrtam oda, mire egy emberként meghökkenve néztek rám. - Sammy, láttam mi történik ha elalszik. Kétszer is volt hozzá szerencsém. Nem hagyhatjuk.
- Rendben. Indulás. - Rakta le a számla összegét az asztalra.
- Máris? - Tápászkodott fel az érintett.
- Ha előtte szeretnél egyet szundítani, csak szólj. - Néztem rá, mire kaptam egy szúrós pillantást.
Az úton Sam is tanúja lehetett egy álomból ébredésnek.
- Mi történt? - Néztem hátra a visszapillantó tükörben.
- Ott voltak. Mind ott voltak. A szüleink. - Habogott a lány. - Körbekerítették Kruegert és felégették a házban. Bizonyíték nélkül, hideg vérrel meggyilkolták. - Pislogott és reszketett. Kezében pedig egy apró darab anyagot szorongatott.
- Az micsoda? - Tapostam rá a fékre.
- Elszakítottam a pulóverét. - Magyarázta. Leállítottam Babyt, mire Sam hátraült mellé és igyekezett megnyugtatni. Nehéz volt elismernem, de a volán helyett, most inkább én is kispadon szerettem volna ülni, átkarolva a lányt.
Rettegés és remény. A pulcsi darab egy reményt jelentett, miszerint ki lehet hozni a gyilkost, kézzel fogható és esetleg meg is lehet ölni. Lehet, hogy régebben nem követett el semmit, de a barátaimmal ő végzett.
- Mi lesz, amikor odaérünk? - Kérdeztem a karjaiban tartóra.
- Körülnézünk. Megpróbáljuk megtalálni a hulláját és elégetni. Esetleg valamit, amit hátrahagyott, amihez kötődik. Szellem lehet, aki az álmokon keresztül utazik.
- Szóval nektek ez mindennapos. - Igyekeztem feldogozni.
- Úgy is mondhatjuk. - Nevetett az elöl ülő. Látni szerettem volna az arcát, de épp mögötte ültem.
- Megjöttünk. - Állt le az Impala motorja, én pedig lenyelve a torkomban lévő gombócot, kiszálltam. Ott álltunk az elhagyatott, rém ijesztő kiégett épület előtt.
- Csak utánad. - Mondta Dean az öccsének, aki fejrázva indult meg és átpréselte magát a kerítésen tátongó lyukon. Utána másztunk és a poros épületben kötöttünk ki. Teljesen le volt pusztulva, de bárhol felismertem volna.
- Ezt láttam az álmaimban. - A termek rothadó szagot árasztottak, de mi egyre beljebb mentünk, míg megtaláltuk a pincét. Ott aztán Sam felfedezett egy ajtót a falban, ami egy apró lyuk szerű szobába vezetett. Bementünk, én pedig hirtelen zokogásban törtem ki.
A helyiség alig volt nagyobb három négyzetméternél. Szürke köves mindenütt, egy ágy szerűség állt az egyik sarokban, a másikban egy asztal. A fal telis-tele volt festett képekkel. Mindegyiken látszódott, hogy gyerek alkotta. A szívbemarkoló zokogásra kaptam fel a fejem. Alesia a földön térdelt és nem látott a könnyeitől. Kezében egy a földön lévő gyerekrajz.
- Emlékszel valamire? - Köszörülte meg Sam a torkát. Hálistennek itt volt, különben képtelen lettem volna bármilyen hangot kipréselni a torkomon.
- Ez... ezeket mind én csináltam. - Nyüszögte. Összeszorított állkapoccsal hagytam, hogy Sammy vigasztalja. Engem egyetlen cél vezényelt: bizonyítékot találni, ami segíthet kivégezni ezt a rohadékot. Az ágy alá is benéztem, ahol egy doboz volt. Kihúztam és kinyitva azt, nem akartam hinni a szememnek. Könnyek szöktek elő az isten tudja honnan, de az enyémet voltak!! A fotókon mind ugyanaz a kislány volt, akivel Alesia padlásán szemeztem. Annyi különbséggel, hogy ezektől felfordult a gyomrom és a sarokig kellett mennem, hogy kiadjam magamból a reggel még békésen megevett reggelimet.
- Mik azok? - Botorkált felém a lány.
- Maradj ott. - Nyújtott ki a kezem, hogy visszatartsam. Nem akartam, hogy lássa mit tett vele az a beteg gusztustalan féreg. - SAM! - Szóltam erélyesen az öcsémre, aki vette a lapot és megindult felé, de késő volt.
- Látnom kell. - Mondta ellentmondás nem tűrően és kikapta a kezemben lévő köteget. Falfehérré vált és attól féltem abban a másodpercben elveszítjük. - Szóval igaz... -Csorogtak végig a könnyek az arcán, miközben Sammy felé tolta, de az hátrálni kezdett.
- Nem akarom látni. - Túrt a hajába, de az ő hangja sem tűnt sziklaszilárdnak.
- Meg fogom ölni. - Suttogta Alesia a sötét verem kellős közepén és kimászott a lyukon.
Megvártam amíg a fiúk utánam jönnek és felvázoltam a tervet.
- A pulcsi itt van a kezemben. Ez csak egyet jelenthet. Krueger kihúzható a valóvilágba. Én alszom, ti pedig megölitek.
- Szó sem lehet róla! - Dörrent Dean hangja. - Nem mehetsz a közelébe. Bosszút akar állni, amiért beköptétek.
- Vigyzátok rám. - Helyezkedtem el a földön lévő matracon.
- Mi van, ha nem tudlak felkelteni? - Ellenkezett Dean.
- Menni fog. - Hajtottam le a fejem és szinte abban a másodpercben máshol voltam.
- Hét, nyolc, mindig velem álmodsz...- Csendült fel a dal.
- HOL VAGY TE ROHADÉK??? - Üvöltöttem torkom szakadtából.
- Áhhh, itt van a kedvencem. - Közeledett a rothadó alak. - Te maradtál utolsónak. - A helyszín változott és egy ágyhoz voltam kötözve, csipkés, baba ruhában. Alig ért a combom közepéig.
- Meg fogsz dögleni. - Jelentettem ki, de egyre kevésbé voltam biztos a dolgomban. Képtelen voltam megmozdulni, amiből következett, hogy magammal se tudom rántani, ha felébredek.
- Á-á! - Nevetett boldogan. - Túl sokáig voltál ébren drága Alesia. Nem tudsz többé felkelni. Sőt, van még egy jó hírem. A fiúd és a testvére is meg fognak halni. Most már én vagyok a fiúd. - Éles kések karcolták a meztelen lábszáram, így haladva felfelé...
Túl régóta elaludt, a szó szabályos értelmében vergődött. Semmire nem reagált.
- Sam! SAMMY! - Hangom könyörgővé vált, tőle vártam a segítséget, hogy kitaláljon valamit, amivel felkelthetjük a lányt.
- Nem hall minket. Túlságosan le van gyengülve a szervezete. - Rázogatta ő is. Sikított, dobálta magát, amit képtelen voltam tovább nézni tétlenül. Utolsó, kétségbeesett próbálkozásként - gőzöm nincs honnan ugrott be - megcsókoltam. A szája hideg volt, de puha. Ennek sikerülnie kell!
A következő pillanatban egy harmadik személy jelent meg mellettünk az ágyon. A sokkból magamhoz térve rúgtam le rólunk. Szerencsére Sam gyorsabb volt és egy késsel sikerült levágnia Krueger kezét.
- Gyönyörűségem... - Mondta utoljára, mire a megcsonkolt kezén lévő karmokat belemélyesztettem a torkába.
Nem tudtam elhinni, hogy sikerült. Megöltük. Vége a rémálomnak! Az asztalon lévő rumot ráöntöttem a testre és Deantől kapott gyújtóval megpörköltem a maradványokat. Kifutottunk a házból, mielőtt mi is ott maradtunk volna füstmérgezésben megfulladva.
A kocsiban ültünk, hazafelé tartva. Nem akartam még hazamenni, így a srácok felajánlották, hogy az estét náluk tölthetem a hotelban. Most Dean ült hátra és a vállam simogatva nyugtatott. Fel sem tűnt, hogy még mindig megállás nélkül remegek minden porcikámban.
- Minden rendben lesz. - Suttogta magabiztosan, de az ő hangja is megtört volt.
- Képzeld, mikor le voltam kötözve odaát... úgy éreztem, mintha valaki megcsókolt volna. - Pirultam el. Nem kellett tudnia, hogy ha ez tényleg igaz, ez az első csókomnak számít. Persze nem ilyen körülmények között képzeltem, de a partner eléggé mesébe illő volt.
- Tényleg? - Húzta féloldalas mosolyra a száját. - Meglepő... - Hajolt közelebb.
- Persze ez csak egy buta álom volt. - Suttogtam, hogy Sam ne hallja.
- Néha az álmok valóságosak... - Érintette össze száját az enyémmel, ami végleg megnyugtatott és eltüntette a testemben lévő feszültséget. A helyét más vette át. Egy eddig teljesen ismeretlen, bizsergető érzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése