Késő

Dean:

 Csak tátott szájjal bámultam, ahogy a fa szétnyílt előttem, kiengedve magából azt a kék fényt, majd beszippantotta azt, ami Gina mellkasából szivárgott át és bezárult a törzs. Mintha mi se történt volna.

 - Sikerült? - Fordultam a vörös lány felé kíváncsian.

 - Végre. - Mosolyodott el. - Újra itt.

 A szemeibe visszaköltözött a fény és hirtelen mozdulattal a nyakamba ugrott.

 - Sikerült! - Szorított erősen.

Mosolyogva simítottam végig a hátán. Végre ismét az volt, akit szerettem.

 - Most már csak ki kell jutnunk innen. - Eresztett el, de a mosoly még mindig ott játszott a száján.

 - Akkor most jöhetnek az árnyékok? - Hunytam le szemeimet, hogy jobban gondolkozhassak. - Akkor időjárás változás kell.

 - Viszont az csak akkor van, ha arrébb sétálunk. - Sóhajtott.

 Egy próbát megér, nem? - Gondoltam és összefűztem az ujjainkat, hogy magam után húzhassam. Elindultam egyenesen a patak mentén és már éreztem is, ahogy hűlni kezd a levegő. Visszapillantottam. A fa levelei elsárgultak és hűvös szél csapott az arcomba.

 - Ősz van. - Állapítottam meg és megtorpantam. - Télen a leghosszabbak az árnyékok. Próbáljunk meg most arra sétálni, hátha feltűnik valami.

 Gina csak bólintott és követett. Úgy látszik bízik bennem azok után, hogy bevált a "Hogyan szerezzük vissza a lelked?" tervem. Szóval elindultunk vissza, mire hirtelen havazni kezdett és az összes lehullott levelet betemette a fehér takaró.

 - Ott! - Mutatott hirtelen egy pontra Gina.

 Felkaptam a fejem és kissé kikerekedett szemekkel néztem a fára. Jobban mondva a földre, ugyanis ahol a gyökerek általában fellazítják a talajt, ott nekünk most egy nagy lyuk tátongott.

 - Ez valami Alice csodaországban akar lenni? - Morogtam.

 - Ugrunk? - Nézett felém Gina kérdőn.

 - Van más választásunk? - Fújtam ki hangosan a levegőt, majd megszorítottam a kezét és háromra leugrottunk a mélységbe.

 - Aucs... - Tápászkodtam fel a hideg földről.

 A látásom elhomályosult, így nem tudtam azonnal megállapítani, hogy sikerült-e.

 - Dean! - Hallottam mellőlem Gina elnyúzott hangját.

 - Itt vagyok. - Nyugtattam meg azonnal.

 Felültem és próbáltam teljesen magamhoz térni. Kipislogtam a félhomályt és hunyorogva körülnéztem. Pirosas szőnyeg alattam, fehér falak körülöttem. Sosem örültem még ennyire egy kápolnának.

 - Kijutottunk! - Kapaszkodtam fel a padokba, így próbáltam megtalálni az egyensúlyomat.

 A vöröhajú lány egy pár méterrel arrébb ült tőlem a földön és körülnézett.

 - Hol lehet Patricia? - Kérdezte.

 - Kit érdekel? - Segítettem fel. - Menjünk most vissza a szállóra. Rengeteg kérdésem lenne.

Ez igaz volt. Mondjuk az, hogy mennyi ideig voltunk fent? Szóval bicegve nekiindultunk a szállóra vezető útnak. Esteledett és már a lámpák is égtek. A kocsik zaja és a kipufogóból áradó gáz régi, szinte elfeledett emlékként köszönt vissza rám. Annyival mocskosabb volt itt, és ez volt benne a gyönyörű. Alig vártam, hogy Sam-éknek elmesélhessek, hogy jutottunk ki. Izgatottan nyitottam ki a szobánk ajtaját, amiből fény áradt.

 - Dean? Ginetta? - Ült fel kikerekedett szemekkel Robert. - Mennyire örülök, hogy látlak titeket!

 Elénk állt és csak nézett. Először azt hittem meg fog ölelni, végül tényleg csak bámult minket.

 - Robert, mi történt itt? - Nézett szét Gina.

 - Hol is kezdjem? - Az öreg majdnem szív infarktust kapott. - Nyugalom, nyugalom. Szép sorjában mindent elmondok.

 - Kezdhetné már. - Forgattam meg a szemeim.

 - Üljetek le, el kell mondanom nektek. - Beszélt össze-vissza, de azért elfoglaltuk a másik ágyat. - Várjatok, mindjárt jövök.

 Ennyit mondott és kisétált. Ginával egymásra néztünk és rögtön tudtuk, hogy valami nagyon nincs rendben.

 - Még rajtam van. - Hallottam Gina motyogását magam mellől és mikor odafordultam, észrevettem, hogy a kezén lévő mintát vizslatja.

 - Ez mit jelenthet? - Néztem rá.

 - Nem tudom. - Rázta a fejét, amitől a vörös tincsek röpködni kezdtek. - Talán...

 Kezdett bele, majd kissé összerándult.

 - Dean, ezek nem tűntek el. - Mutatott a fejére. - Még mindig hallom az imákat és az angyalokat.

 - Nagyon nem tetszik ez nekem. - Szögeztem le.

 - Patricia? - Vonta össze szemöldökét, aztán rám nézett. - Hív. Azt mondja beszélni akar velem.

 - Mi lesz Roberttel? Valami fontos dologról lehet szó. - Akadékoskodtam.

 - Én elmegyek beszélek Patriciával, te meg meghallgatod Robert történetét. - Állt fel, majd az ajtóból visszafordulva elmosolyodott és dobott egy csókot.

 Úgy öltem ott, mint valami szerelmes tini, aki egész nap csak vigyorogni tudna. Aztán jött Robert.

 - Ginetta? - Nézett körül, mintha a vörös bármelyik pillanatban előkerülhetne.

 - Muszáj volt elmennie Patriciával. Na, de Robert mesélj? Mi történt? Milyen nap van? - Kérdeztem azonnal rá a lényegre.

 Az öreg lesápadva válaszolt.

 - Vasárnap van. Huszonhetedike.

 - Akkor nem is voltunk sokat el. Bár fent egyáltalán nem éreztük az idő változását. - Magyaráztam, de közbe vágott.

 - Dean! Egy éve tűntetek el Ginával.

 A levegő szinte megfagyott a kijelentésétől.

 - Hogy mit mondtál? - Kérdeztem rá, ugyanis nem akartam elhinni.

 - Egy éve nem láttalak egyikőtöket se. Se Sam, se Alexa, se ti. Egyszerűen eltűntetek. - Halkult el a hangja.

 Ez nem jelentett semmi jót.

Sam:

Egy évvel ezelőtt:

 Az út túl rövid volt ahhoz képest, hogy nem fűlt a fogam az itt léthez. Nagyon nem volt rendben az, hogy Dean-ék eltűntek, mi meg fejest ugrunk egy apró ötlet foszlányba. Egyszerre reménykedtem, és féltem attól, hogy történni fog valami a kanyarnál. Mikor pedig megérkeztünk, szinte mintha vártak volna ránk. November volt, mégis egyetlen fuvallat elég volt ahhoz, hogy az egész helyet hó borítsa be. A szemben lévő domb szinte ketté nyílt és még hidegebb levegő áradt ki onnan. Ha ez a Pokol, akkor ott nem izzó forróságnak kellene lenni? Ehelyett egy gyönyörűen ijesztő, havas tájat kaptunk. A nyílásban megjelent egy árnyék, ami egyre közeledett és közeledett. Egy hosszú, fekete ruhában lévő hölgy lépkedett felénk. Talpa alatt ropogott a hó, kezeit zsebébe rejtette el. Arca majdnem olyan hűvös volt, mint a levegő.

 - Elizabeth. - Motyogta maga elé Lexy.

 Épp meg akartam kérdezni, hogy honnan tudja, mikor a semmiből előttünk termett a nő.

 - Szóval tudod a nevemet. - Mosolygott rá Alexára.

 Kedvem támadt bemosni neki egyet, de mikor meg akartam mozdulni, idegesen vettem észre, hogy egyáltalán nem tudok semmit se csinálni.

 - Lex... - Kezdtem, de a szellem belém fojtotta a szót egyetlen nézéssel.

 - Régóta vártam már, hogy meglegyen a következő kiválasztott. - Mosolygott rá a lányra.

 - Nem vagyok egy elcseszett Harry Potter. - Sziszegte a fogai közt. - Mondd meg hogyan lehet vissza kapnom a lelkem és már itt sem vagyunk.

 A nő feltűnően lebiggyesztette az ajkait.

 - Én nem tudom visszaadni neked. - Ingatta a fejét.

 - Hurrá, feleslegesen kocsikáztunk. - Nézett felém Lexy és akkor tűnt fel neki, hogy baj van. - Mit tettél vele?

 Elém lépett és próbált megmozdítani, de hiába.

 - Csak kiiktattam a felesleges tényezőt. - Vont vállat.

 Lexy idegesen próbált arrébb rángatni, akár egy centit is, de nem mozdultam. Mintha valaki só bálvány átkot szórt volna rám. Az a valami pedig épp itt áll előttem és mosolyogva nézi Lex erőlködését. Egy idő után feladja és idegesen néz rá a hölgyre.

 - Engedd el Elizabeth! - Parancsolt rá.

 - Miért tenném? Ha mozog, akkor nehezebben tudod megölni. - Mosolygott rám, mire a vér is megfagyott az ereimben.

 - Maga megőrült! - Nevetett fel Lexy. - Miért tenném meg? Nem fogom megölni.

 - Mégis miért nem? - biccentette oldalra a fejét. - Hiszen annyit sírtál miatta mindig, mikor reggelente felkeltél és ő nem volt ott melletted.

 A szívembe, mintha ezernyi tűt szúrtak volna. Ennyire fájt neki? Hogy lehettem ekkora idióta?

 - A szerelmünket nem szokás megölni. - Vágta rá a lány és megfogta a só bálvány kezemet.

 A szívem ki akart szakadni a helyéről. Még így is szeretett. Még így is mennyi erőt tudtam neki adni, hogy csak itt vagyok.

 - Kár. - Szomorodott el a fekete ruhás. - Pedig akkor nincs lélek.

 - Mit akar ez jelenteni? - Kérdezte meg Alexa azt, amire én is gondoltam.

 - Oh, hogy erről nem kaptatok útmutatót? - Nevetett. - Na majd panaszkodom, hogy kell egy kézikönyv az elveszett lélek darabokhoz.

 Mintha csak hangosan gondolkodna, úgy beszélt a levegőbe, majd kissé rám nézett és éreztem, ahogy kiolvadok. Levegőért kapva rogytam a földre.

 - Sam! - Térdelt azonnal elém Lexy. - Mondd, hogy jól vagy.

 Egy szót sem szóltam. Csak magamhoz húztam egy hosszú csókra.

 - Milyen romantikus pillanat. Kár, hogy csak úgy kaphatod vissza a lelked, ha megölöd őt. - Nevetett fel kárörvendőn a nő. - Be kell feketítened a lelked.

Gina:

 - Patricia! - Kiáltottam el magam abban a pillanatban, ahogy beléptem a kápolna ajtaján.

 Onnan viszont csak az én hangom verődött vissza a falakról. Körülnéztem, de nem találtam sehol senkit. Még a látogatók sem voltak ott. Ami szerencse, főleg, a belépőmet nézve.

 - Ginetta? - Hallottam meg az ismerős hangot magam mögül.

 Azonnal odafordultam. Ott állt előttem szokásos ruhájában, felcsatolt hajjal Patricia.

 - Visszakaptad a lelked. - Mosolyodott el lágyan.

 - Igen, hála neked.

 - Ne köszönj semmit. - Ingatta a fejét. - Azok után, hogy nem figyelmeztettelek időben, nem érdemlem meg, hogy hálálkodj.

 - A húgodról van szó? - Rándult görcsbe a gyomrom. - Mi történt, amíg nem voltunk itt? Egyáltalán meddig voltunk fent?

 Patricia mosolya hirtelen olvadt le az arcáról.

 - Nem tudsz semmiről? - Kérdezte kikerülve a kényes témát.

 - Miről kéne? - Egyre inkább nem tetszett a dolog.

 - Ginetta. Ti egy éve nem voltatok a földön. - Mondta, mire úgy éreztem, hogy azonnal kicsúszik a talaj a lábam alól.

 Le kellett ülnöm. Ez nekem magas. Egy év rengeteg idő.

 - Mi történt, amíg mi nem voltunk itt? - Találtam meg a hangom.

 - Későn figyelmeztettelek a húgomra. - Temette arcát a kezeibe. - Az én hibám, hogy megtörtént.

 - Mi? - Remegett meg a hangom.

 - A húgomnak az a dolga, hogy elcsábítsa a kiválasztottakat. - Kezdett bele a magyarázatba. - Észrevehetted, hogy a Pokol és a Menny, angyal és démon, mind ellentétes dolgok. Te úgy kaphattad vissza a lelked, ha a legtisztább helyen befeketíted. A húgod úgy, ha a legmocskosabb helyen megtisztítja. Természetesen Liza feladata nem az, hogy visszaadja a lelket, hanem, hogy minél több démon legyen a világon. Ezáltal hazudik

 A rengeteg információból próbáltam kivakarni valamit, de csak az járt a fejemben, hogy mi van Alexáékkal.

 - Fel kell hívnom Dean-t. - Pattantam fel és azonnal a telefonért nyúltam.

 Első csöngésre felvette.

 - Gina, őrültek háza van. Egy éve... - Kezdett bele, de közbe vágtam.

 - Igen, egy évig voltunk távol. - Hagytam rá, majd elmondtam neki azt, amit még mondott Patricia.

 Hosszan vitatkoztunk, hogy akkor most hogyan tovább, végül abban állapodtunk meg, hogy elindulok vissza és megkeressük Sam-éket.

 - Indulok akkor. Szia. - Nyomtam ki a telefont.

 Vissza fordultam, hogy megköszönjem az információkat, de Patricia csak szomorúan nézett rám.

 - Mi történt? - Kérdeztem egyre idegesebben.

 - Egyszer úgyis el kell mondanom. - Sóhajtott. - A húgomnak rá kellett vennie Alexát, hogy öljön meg valakit, ezáltal örökre "befeketítve" a lelkét.

 - Ugye nem? - Kaptam a szám elé a kezem.

 - Sajnálom. - Hajtotta le a fejét.

 Szó nélkül fordultam meg és nem törődtem a sajgó tagjaimmal sem, futva indultam meg a motel felé. Nem, az nem lehet, hogy Alexa megtette. Biztosan félreértés. Szinte kiszakadt a tüdőm a helyéről, mire megérkeztem, de nem érdekelt. Berontottam a szobába és könnyes szemekkel néztem az előttem meglepődve ácsorgó vadászt.

 - Dean, annyira sajnálom. - Tört ki belőlem a zokogás.

 - Gina, mi a baj? - Lépett közelebb, de én abban a pillanatban hátrálni kezdtem.

 - Sajnálom, annyira, de annyira sajnálom. - És akkor megeredt a nyelvem.

 Elmondtam neki, hogy mit tett Alexa. Dean pedig csak állt ott egy darabig szótlanul. Aztán szó nélkül sétált a fürdőszobába. Utána mentem, hogy lássam nem tesz-e kárt magában. Ehelyett csak bámulta a mosdó kagylót, majd egy hirtelen mozdulattal összetörte a tükröt. Levert a falról valamit, és közben szitkozódott. Ez nem történhet meg.

Alexa:

Egy évvel ezelőtt:

 - Rohadtul nem foglak megölni! - Csattantam fel, miközben Samre bámultam. Még mindig előtte térdelve.

 Nem akartam elhinni, amit az előbb mondott. Hiszen az életéről van szó!

 - Lexy, értsd meg, hogy be kell feketítened a lelked. Elizabeth azt mondja, hogy ehhez meg kell ölnöd valakit. - Magyarázta nekem teljesen nyugodt hangon. - Inkább én legyek az, mint egy ártatlan.

 - Nem. Akkor keresünk egy gyilkost, vagy egy erőszak tevőt, vagy bárkit. - Soroltam egyre kétségbe esettebben az ötleteket.

 - Nincs időnk. Holnap huszonhetedike és akkor vége lesz. Nem lesz többé az a lány, akit szerettem. Helyette egy démon lesz, akit az első adandó alkalommal meg kell ölnie a vadászoknak.

 - Nem. - Sírtam most már el magam.

 Arcát a kezeim közé fogtam és úgy próbáltam nyugtatni. Vagyis próbálkozhattam, de rá kellett jönnöm, hogy én vagyok az, aki tiszta ideg. Sam a nyugalom mintaképe volt abban a percben. Viszont eldöntöttem. Nem fogom megölni.

 - Lexy, szerelmem, kérlek nézz rám. - Szólt nagyon távolról a hangja. - Megígértem, hogy mindig itt leszek neked.

 - Arról nem volt szó, hogy meg kell öljelek. - A hangom el-el csuklott a mondatban.

 Képtelen voltam felfogni, hogy miért ilyen kegyetlen ez a lélek visszaszerzés.

 - Nem is kell nekem az a darab. - Morogtam. - Megvagyok én fél-lélekkel.

 - Nem sokáig. - Szólt bele hirtelen Elizabeth. - A démon máris belülről mardossa. Kívülről lehet, hogy sír, de mélyen. Nagyon mélyen szeretné a véredet ontani.

 - HAGYD ABBA! - Üvöltöttem rá és még jobban elkezdtem sírni.

 Belül tudtam, hogy igaza van. Egy apró hangocska, aki minden percben ölni akar, most felerősödött ezerszeresére. A könnyeimmel próbáltam elnyomni magamban, de éreztem a késztetést, hogy valakit megöljek. Ez fájt a legjobban. Hogy bárki lehetett volna az a valaki. Akár Sam Winchester is.

 - Szeretlek. - Suttogtam és egy csókot nyomtam az ajkaira. - Viszont akkor inkább én halok meg.

 - Ahogy gondolod. - Vont vállat a nő és a zsebéből előhúzott egy tőrt. Lenyújtotta nekem, én pedig szó nélkül átvettem.

 - Ezt te sem gondoltad komolyan! - Csattant fel Sam, ahogy a pengét magam felé állítottam.

 - Nem fogsz meghalni miattam. - Töröltem le a könnyeimet, hogy még egyszer utoljára normálisan lássam őt. - Tényleg szeretlek.

 A kezem hirtelen megindult felém, de az utolsó pillanatban visszafogtak.

 - Én is, és ezért nem hagyom, hogy megtedd. - Csókolt meg Sam. - Megoldjuk ketten hidd el. Meg fogjuk oldani.

 Annyira reménykedő volt a hangja. Közelebb térdelt és megölelt. A kezem kettőnk közé szorult, így esélyem sem lett volna arra, hogy bármit tegyek.

 - Ahh... Idehányok. - Motyogta unottan Elizabeth. - A lányka keze által kéne meghalnia az áldozatnak. Van még fél órátok arra, hogy keressetek valakit és meg is öljétek. Sok sikert.

 Elizabeth elindult visszafelé. Sam óvatosan elengedett.

 - Bízol bennem? - Kérdezte és lefogta a kezem, hogy ne remegjen annyira.

 - Persze. - Bólintottam.

 - Szeretlek. - Csókolt meg.

 Erősen támadta meg az ajkaimat, mintha félne, hogy valaki elszakíthat tőle. Nem tudom mikor fordította maga felé a pengét.

 - Hunyd le a szemed. - Suttogta és én engedelmeskedtem, mikor láttam, hogy ő is így tesz.

 A következő pillanatban már csak arra eszméltem fel, hogy szorosan magához ölel. A tőr markolatig eltűnt a felsőtestében.

 - Ne! - Kiáltottam. - Te hülye!

 A kezemen végigfolyt a meleg vér. Még mindig tartottam a markolatot. Az én kezem által lett leszúrva.

 - Soha többé nem bízok benned. - Zokogtam, miközben a hátára döntöttem.

 - Szeretlek. - Mosolygott rám. - Megígértem, hogy vigyázok rád.

 Nem tudtam neki semmit sem mondani. A szeméből szép lassan kihunyt a fény, míg én arcát a kezemben tartottam és csak sírtam. Szét akartam szakadni belülről. Annyira fájt és mégis. Annyira felszabadultam egy pillanatra. És utána már nem éreztem semmit.

Na ez is eljött. Vége van a Stairway to Haven-nek.... Legalábbis az első évadának biztosan :"D Kissé összeszedem magam és nekiállok ötletelni a másodikhoz, addig is boldog újévet! ^^