Egy másik világban

Gondoljatok csak bele, ha mi ebben az idősíkban kitaláljuk a saját karaktereinket, akkor vajon egy másik, alternatív univerzumban a karaktereink találnak ki minket? Lexy-vel valamelyik nap erről a teóriáról beszélgettünk, szóval ezt a kis novellát most neki ajánlom.

 A pokol egy érdekes hely. Az emberek mindig máshogy képzelik el, és valószínűleg ahány vallás, és egyszerű emberi képzelő erő, annyi változat. Ez a pokol pedig egy kicsit máshogy működött, mint a többi. Az emberek haláluk után, valami érdekes megkülönböztetés után démonná és angyallá is válhattak, akiknek meg nem adatott meg ez a lehetőség a lelkek végtelen mezőjére kerültek. Ki lent, ki fent. Ennek a történetnek pedig egy igazán érdekes démon volt a főszereplője, de azt majd máskor mesélem el.

 Kyub egy füzettel a kezében ült a vörös kanapén, a fényt egy lávalámpa biztosította. Valójában baszott sötét volt a szobában – barlangban -, és valójában roncsolnia kéne a borzasztó fényviszonyoknak a szemét. De ő egy démon volt, egy olyan démon, aki már évekkel ezelőtt meghalt, és már semmi sem számított neki. Az írása tökéletes macskakaparás, gyakorlatilag olvashatatlan, ő mégis tudta, hogy miről ír. Volt egy kitalált karaktere, egy Réka nevű egyszerű lány, akinek mindenáron megakarta keseríteni az életét azzal, hogy ő írja a történetét. Persze nem kell semmi drasztikusra gondolni, csak mindennapi problémákat adott neki, meg természetesen megkuszálta a szerelmi életét, mert dráma nélkül nincs jó sztori.

A toll kezdte megadni magát, halványan fogott, a szavak elhalványultak, pedig pont most ért ahhoz a részhez, ahol a szülei megint kihúzták a routert, pedig ő a barátaival szerette volna elütni az idejét. Nemrég találtak egy új játékot, ami ingyenes volt, a gyenge kis laptopja is elbírta azt, és még élvezhető is volt. Gondtalanul hajította el a tollat, ami földet érve egy roppanó hangot adott ki, ezzel jelezve, hogy már annyira sem használható, mint eddig volt.

 - Kell egy új toll – jelentette ki, a kanapé másik végében ülő ex-angyalra pillantva. Hiro, Kyub szemében maga volt a megtestesült jóság. A fiú tizenhat éves volt, amikor meggyilkoltál őt. Angyallá változott, majd kedvenc démonunk felbolygatta a nyugodt kis utóéletét, és végül mindketten idelent kötöttek ki.

 - Szerezz magadnak, nekem sincsen már. – Hironak is volt egy karaktere. Egy rózsaszínhajú, néha kissé antiszociálisnak tűnő – az is – lány, aki történetesen Réka egyik legjobb barátja volt. Kyub arrébb hajította a füzetet, és Hiro mellé mászott, hogy aztán végigsimítson a fiú arcán, és édesgető szavakkal kérlelje tovább.

 - Nincs kedvem, valahol tuti van még toll, naaaaa, kérlek. – Hiro megforgatta gyönyörű lila szemeit, és átkarolta a démon nyakát, hogy magához húzza egy csók erejéig. Belefeledkeztek a csókba. Nem tudják, hogy mióta voltak együtt, ötletük sem volt róla. Az időt a halál után másképp érzékeli az ember, démon, angyal, legyen bármi is, de még mindig ugyanolyan lángoló szerelemmel szerették egymást, mint, amikor éppen, hogy csak együtt voltak. A háttérben halk rockzene szólt, igazi klasszikusok. A Stairway to Heavent kifej ő is a dallamot. ezetten szerették játszani, hiába voltak lent a pokolban. Mert hát tudniillik, a zenészek idekerülnek. Mármint inkább a rock zenészek, mint például Kurt Cobain. Aki történetesen Kyub egyik legjobb spanja volt, és most ott ült kint a többi rocker között, és halkan dúdolta