A függőség szabályai

Ajánlott zene: ZENE

Dean:

 Nem bírtam már a fent uralkodó depressziós hangulatot, így inkább a kicsikém felé vettem az irányt. Biztosan van mit rajta megbütykölni. Legalább lenyugtatott egy ideig. A baj ott kezdődött, mikor leérve, csörömpölést hallottam. Még mielőtt bármit tehettem volna, egy vörös fej bukkant elő a garázs másik végén.

 - Dean, jó, hogy jössz! - Intett felém és megvárta, míg odaérek.

 Az egész nő egy olajfolt volt, és az, hogy éppen a kocsija alól mászott ki, meggyőzött egy dologról. Akarom őt. Meg kell szereznem. Nem úgy, mint az előtte lévőket, hanem úgy igazából. Szaggatott farmerjába törölte a kezét és megigazította "Sex Pistols"-os pólóját. Haját feltűzte a feje tetejére és hiába csúszott már ki néhány tincs, akkor is gyönyörű volt. Legalább fél fejel alacsonyabb volt nálam, de az is lehet, hogy egy egésszel. Szeplőkkel telefröcskölt arca pedig, annyira vonzott, hogy legszívesebben ott nyomban megcsókoltam volna. Mozgott a szája. Jah, hogy éppen hozzám beszélt? Nem igazán érdekelt.

 - Figyelsz te rám? - Csattant élesen a hangja.

 - Bocsi, leragadtam ott, hogy örülsz nekem. - Villantottam rá a "boruljazágyamba" mosolyomat, de ő csak megforgatta a szemét.

 - Azt mondtam - kezdett bele ismét -, hogy lenne egy furcsa ügyünk.

 - Mit értesz "furcsa" alatt? Minden ügy az. - Figyeltem most már tényleg.

 - Új Maxikóban van egy város, Santa Fe. Híres egy kis kápolnájáról. Valami "Loretto" kápolna, ha jól emlékszek. Arról híres, hogy van ott egy lépcső, amit egy legenda övez. "Ismeretlen ember készítette egy nap alatt, ismeretlen anyagból. Nem tudni hogyan." Mostanában egy bizonyos "Hölgy"-ről beszélnek a lakosok, aki felsétál minden este valakivel, de sosem látják őket lejönni. Szerintem ez a mi ügyünk lesz. - Fejezte be a kiselőadást.

 - Ez tényleg különös. - Ismertem el. - Szólok Sam-nek és...

 - Nem. - Vágott a szavamba hirtelen. - Én megyek veled.

 - Szó sem lehet róla!

 A múltkori dzsinnes eset óta, szinte ki sem tette a lábát a bunkerből. Nem voltam benne biztos, hogy olyan állapotban lenne, hogy vállalhatna egy új ügyet.

 - Sam még mindig nincs jól, és amúgy is én találtam az ügyet. Vita nincs.

 Miközben beszélt, egyre közelebb jött és az ujját a mellkasomba bökte minden egyes szónál. Lemondóan sóhajtottam, ezzel hivatalosan is elfogadtam a sorsom. Ketten megyünk. Amúgy is igaza volt. Sam és Lexy sem voltak jól mióta visszatértek. Mindketten elvonultak a saját szobájukba. Lexy csak feküdt és bámult ki a fejéből, míg Sammy a laptopját bújta. Tényleg! Szólnom kéne neki, hogy lelépek a vörössel.

 - Megmosakodom és indulhatunk. - Suhant el mellettem a lány és még válaszolni dem hagyott időt.

 Inkább felsétáltam és bekopogtam öcsém ajtaján. Bár nem értettem minek, mikor szinte azonnal be is nyitottam, még mielőtt engedélyt adott volna.

 - Dean. - Nézett fel a képernyőről. - Történt valami?

 - Semmi, csak azért jöttem, hogy szóljak lelépünk Ginával.

 - Hova? - Csukta le a laptop tetejét.

 - Lenne egy ügy. - Kezdtem döcögősen. - Szerintem simán megoldjuk ketten. Ginára ráfér a friss levegő. Te addig pihenj.

 Nem nagyon ellenkezett, ami még több aggodalomra adhatott volna okot. Viszont ha nem akar róla beszélni, akkor nem is fog. Én sem mondanám el.

 Sietősen átöltöztem és beköszöntem Lexyhez is, akit pont nővére világosított fel a helyzetről. Majdnem ugyanolyan "lelkesedéssel" fogadta a hírt, mint Sam.

 - Mehetünk. - Jött ki a szobából Gina és azonnal a garázsba indult.

 Még csak most jött a neheze, ugyanis el kéne dönteni, hogy melyik autóval megyünk. Legalábbis ezt gondoltam, de meglepődtem, mikor a lány elhaladt a Mercedes mellett és a én drágámnál állt meg.

 - Nincs teljesen rendben. - Magyarázkodott kelletlenül.

 Felemeltem a kezeimet, hogy én bizony értem a helyzetet.

 - Akkor beszállás! - Utasítottam.

 - Nekem ne mondd meg, hogy mit csináljak, Dean Winchester. - Nézett rám mérgesen.

 Most először gondolkodtam el azon, hogy biztos jól meggondoltam én ezt? Aztán inkább megráztam a fejem és beültve, azonnal indítottam.

Alexa:

 Nem tudom mióta feküdhettem csak úgy az ágyon. A plafont bámultam. A szemeim égtek, de nem bírtam már sírni. Talán nem is akartam. "Fenébe!" - Beleütöttem az ágyba magam mellett és próbáltam lenyugodni. Annyira gyengének éreztem magam az miatt, hogy ennyire kiborultam. Arról meg már nem is beszéljünk, hogy én bolond elfogadtam az ajánlatot. "Megint megtennéd." - Súgta egy hang belülről és még mérgesebb lettem. Egyszerre voltam szomorú, dühös és zavarban is. Az, hogy Sam látta az egészet egyszerűen kényelmetlen. Olyan, mintha totál mesztelenül lennék előtte. Nem is nagyon tudtam ránézni az eset óta. Vajon mennyi lehet az idő? Nem hallottam óra kattogását, így felültem és körülnéztem. Az egyszerű szobában csak egy ágy volt és pár szekrény, amin egy óra éjfélt mutatott. Mintha sosem maradt volna itt senki hosszabb ideig. Velem is ez lesz? Mióta az eszemet tudom családot szeretnék. Ha valaki megkérdezte "Mi akarsz lenni, ha negy leszel?" a válaszom mindig egy szó volt. "Anya." Mindigis egy szerető családra vágytam, pont olyanban, amiben felnőttem. Csak ki az, aki a "munkám" mellett el tudna érni? Egyáltalán milyen világba születne a pici? Aztán körülbelül két éve találkoztunk a Winchester testvérekkel. Sam pontosan az volt, akit én mindenkiben kerestem, de úgy látszódott, hogy ő nem akar komoly kapcsolatot. Megelégedtem csak a sóvárgással. Aztán egyre többet futottunk össze Ellen-ék kocsmájában és én annál inkább zuhantam bele. Egyre férfiasabb lett és látszódtak rajta az évek. Na meg, hogy túlélt egy pár dolgot. Aztán volt egy-két éjszakánk, de sosem maradt. A szívem pedig vele ment. Ez így annyira nyálasan hangzik, de mégis igaz. A legnagyobb vágyam, hogy családom legyen és talán mellette lehetne is.

 - Áhhh... - Megráztam a fejem és a térdemre hajtottam.

 Minek fgondolkozom olyan dolgokon, amik sosem fognak bekövetkezni? Miért fájdítom a szívem? Miért kopgnak az ajtón, ha éjfél múlt?

 - Gyere! - Szóltam ki, mert rájöttem mire vár a vendégem.

 Az a személy jelent meg, akinek a látványától legszívesebben ismét sírva fakadnék. Ehelyett viszont kihúztam magam és intettem, hogy jöjjön beljebb. Felkapcsolta a lámpát, amitól hunyorogni kezdtem. Pedig már épp vámpírnak készültem.

 - Mit szeretnél? - Kérdeztem, miután leült az ágyam szélére.

 - Csak megnézni hogy vagy. - Varkarta meg a tarkóját zavarában.

 - Jól. - Mondtam ki automatikusan az első hazugságot, ami mindig beválik.

 Csak nála nem. Sam rámnézett és nem bírtam állni a pillantását. Félre néztem és a digitális órát kezdtem tanulmányozni.

 - Nehéz elengedni, ha nagyon vágysz rá. - Szólalt meg hirtelen. - Tudom milyen "függőnek" lenni. Hiszen míg én démonvérre szomjaztam évekig, addig te a valóságot próbálod elnyomni. Tökéletesen megértem miért mondtál igent, de arra figyelj, hogy vannak szabályok.

 Vajon honnan tudta, hogy már-már elvonási tüneteim vannak az álomvilágtól? Az, hogy sosem mehetek vissza, hogy sosem lesz ilyen életem, kezdett megőrjíteni.

 - Mik azok? - Kérdeztem.

 - Ne hagyd, hogy teljesen eluralkdjon rajtad. - Kezdett bele. - Mindig legyen egy kis részed, ami a józanságot választja. Különben elveszel. Nem gondolj bele, hogy "mi lett volna, ha.." például nem megyek utánad. Nem azt kérem, hogy felejtsd el azt a világot, de azt igen, hogy térj vissza ide. Lehet ezt lassan is. Nem kell egyik napról a másikra rendben lenned. Csak legyél megint Lexy. - Fejezte be a monológját.

 - Rendben. - Erőltettem egy félmosolyt az arcomra.

 - Ez a beszéd. - Kelt fel és én bepánikoltam.

 Nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal. Féltem, hogy el fogok veszni, ahogy Sam mondta, örökre.

 - Sam! - Szóltam utána.

 - Igen? - Fordult vissza.

 Csak nem mondhatom neki, hogy maradjon, mert a férjem mindeg velem aludt. Nem, ezt biztos nem.

 - Hol a könyvtár?

Gina:

 Az út hosszú volt és unalmas egészen addig, míg meg nem szólalt a rádió.

 - Bon Jovi. - Csillantak fel a szemeim. - Nem tudtad volna hamarabb bekapcsolni?

 Dean csak vigyorogva megvonta a vállát és adott rá hangerőt.

 - "I'm a cowboy, on a steel horse I ride". - Énekelte hagosan.

 - "I'm wanted dead or alive"! - Kontráztam rá vigyorogva, majd a refrént egyszerre kezdtük énekelni. 

 Mit ne mondjak? Élveztem azt a több, mint kilenc órát, amit összezárva kellett vele töltenem. Kétszer álltunk meg csak. Egyszer tankolni, utána bedobni valami kaját. Így a körülményekhez képest, hamar odaértünk a városba. Szinte azonnal találtunk egy motelt, amiben meghúzhattuk magunkat.

 - Aucs, mindenem fáj. - Feküdtem el az ágyon, amint beléptünk a közös szobába.

 - Nem vagy vele egyedül. Szerintem pihenjünk és utána menjünk kikérdezni mindenkit. - Dőlt le ő is és az előbbi szavait már csak szinte a párnának intézte.

 Szinte azonnal elnyomta az álom, míg én előbb lezuhanyoztam és kutakodni kezdtem. Találtam pár érdekes információt, de az út engem is kikészített, így hamar elnyomott az álom.

  Miért van ennyire meleg? - Ez volt az első gondolatom, aztán mikor fordulni akartam, nagyot koppantam a padlón.

 - Basszus. - Dörzsöltem a fájó részt.

 Felnéztem az ágyra, hogy lássam, mit, vagy kit kell megölnöm.

 - Dean! - Csattantam fel.

 Az a rohadék vigyorogva nézett le rám, ahogy még mindig a földön gubbasztottam.

 - Még egy ilyen és megöllek. - Keltem fel és gyorsan az órára néztem. - Már elmúlt tíz?

 - Pontosan Csipkerózsika. - Nyújtózott egyet és feltűnt, hogy másik ruha van rajta. - Én már voltam kint a városban és megtudtam pár dolgot.

 - Ketten dolgozunk ezen az ügyön. Nem rémlik? - Kérdeztem dühösen.

 Hogy jön ő ahhoz, hogy egyszerűen itthagyjon? Fenébe az összes Winchesterrel. Alexát is csak azért mertem kettesben hagyni Sam-mel, mert reméletm, hogy amíg össze vannak zárva, addig történik valami köztük. Arról viszont nem volt szó, hogy a másik elviselhetetlen lesz.

 - Olyan mélyen aludtál, hogy nem volt szívem felkelteni. - Gügyögte.

 - Mikor nősz már fel végre? - Tettem fel a költői kérdést.

 - Talán soha, viszont ezet hallanod kell.

 Elmesélte, hogy minden este látni lehet a bizonyos "hölgyet", és valaki mindig van vele. Eddig egyetlen "társa" sem helybéi volt és nem is jelentett senki eltűnt személyt.

 - Szellem lenne? - Kérdeztem.

 - Voltam a kápolnában is. A mérő nem mutatott semmit. - Rázta a fejét.

 - Láttad a lépcsőt? - Kérdeztem.

 - Melyiket? Azt a fura csavartat?

 - Igen, ahhoz tartozik egy legenda. - Kezdtem, mikor láttam, hogy figyel. - Szóval mikor a kápolna építése befejeződött, akkor vették észre, hogy az emelvényhez nem készült lépcső. Állítólag kilenc napig imádkoztak a szerzetesek Szent Józsefhez, mert ő köztudottan ács volt. Aztán egyik nap kopogott valaki és megépítette egy nap alatt, majd eltűnt. Sok monda, mítosz kering róla. Például vannak elég érdees részek. A fa, amiből a lépcső készült, senki nem tudja honnan származik. Sokan azt vallják, hogy nem is evilági.

 Mikor befejeztem a mesélést vártam a reakciót.

 - Akkor készüljünk egy látogatásra. Megnézzük munka közben ezt a valamit. - Kelt fel és a szekrényhez sétált. - Hűvös van kint. Öltözz fel.

 Egy órával később a káplnával szemben lévő padon ültünk és figyeltük az éjszakai életet. Nem sokan jártak arra, de akik mégis, nagyon gyorsan elhaladtak. Mintha féltek volna az épülettől.

 - Szerinted mi lehet? - Néztem fel az égre, amiken alig látszódtak a csillagok.

 - Nem tudom, de kinyírjuk. - Vont vállat.

 Felnevettem. Annyira könnyen beszél mindenről, mintha már vagy ezer éves lenne. Közben meg úgy viselkedik, mint egy gyerek. Egy hatalmas gyerek.

 - Castielnek szóltál, hogy leléptünk?

 - Van fontosabb dolga is, minthogy mindig minket pesztráljon. - Húzta el a száját.

 Azt a tökéletes száját. Nem sokat gondolkodtam mielőtt közel hajoltam volna. Egy pillanatig vártam, majd ő húzott magához közelebb. Nem tartott sokáig a csók, mégis felmelegedtem tőle.

 - Bocsi. - Köszörültem meg a torkomat idegesen.

 Már válaszolni akart valamit, mikor hirtelen még hűvösebb lett. A köd olyan gyorsan szállt le, hogy hiretelen a másikat se láttuk, pedig egymás mellett ültünk.

 - Itt vagy? - Tapogatóztam Dean után, mire elkapta a kezemet és erősen megszorította.

 - Igen. El ne eresszük egymást. - Suttogta.

 Egy darabig semmit nem lehetett hallani, majd a távolnab egyszer csak hangos, női nevetés hallatszódott. A köd pedig kezdett felszállni. Mikor végre láttunk valamit, észrevettük a híres "hölgyünket". Régies ruhája a múlt századokat idézte elő. Haja laza fürtökben omlott a vállára. Felénk nézett, elmosolyodott, majd a bokrok között, szép lassan besétált a kápolnába.

 Dean-nel meg sem kellett szólalnunk, azonnal követtük. Ahogy átléptük a küszöböt, hirtelen felgyulladt pár gyertya lángja. Csendben sétáltunk el a lépcsőig.

 - Fel kéne mennünk rajta. - Néztem az emletre.

 - Biztosan csapda. Emlékszel? Eddig senki nem jött vissza. - Világosított fel Dean és jobban megnézte magának a szóban forgó, építészeti csodát. - Ide van valami írva.

 A félhomályban egy apró felirat rajzolódott ki, de nem törődtem vele. Vonzott az emelvény.

 - Gyere. - Néztem rá kihívón és én felléptem az első lépcsőfokra.

Sam:

  Arra keltem, hogy jó illat van. A gyomrom hatalmasat kordult és követtem a nyomokat, amik a konyhába vezettek. Lexy pont akkor ütött fel még tojást, mikor beléptem.

 - Jó reggelt! - Mosolygott rám, mintha semmi nem történt volna az előző egy hónapban.

 - Neked is. - Ásítottam. - Mennyi az idő?

 - Hajnali kettő. - Vont vállat.

 - Mikor tegnap azt mondtam, hogy nem kell egyik napról a másikra jobban lenned, akkor pontosan ezt értettem alatta.

 Felnevetett. Éreztem rajta az erőltetettséget, de olyan jó volt végre mosolyt látni az arcán.

 - Úgy gondoltam, hogy eleget sajnáltattam már magam. Köszönöm az esti fejmosást.

 Leesett állal bámultam rá. Egy órája kb, hogy beszéltem a fejével és máris összeszedte magát ennyire.

 - Úgy láttam, hogy rengeteg szemetet esztek. - Mutatott a kukában lévő rengeteg hamburgeres zacskkóra.

 - Nem mindig van időnk normálik kaját csinálni. Nem is emlékszem mikor ettem utoljára "nem szemetet".

 A gyomrom egy még hangosabb korgással adta meg a választ. Nagyon rég. Lexy tányérokat pakolt elő. Úgy látszik hamar kiismerte magát a konyhában. Kiszedett egy adag rántottát a tányéromra, majd magának is.

 - Miért pont ez? - Kérdeztem és felvettem a villát.

 - Nem szereted? - Nézett rám szomorúan.

 - Dehogynem! Csak miért pont ez? Honnan szedtél hozzá egyáltalán tojást? - Értetlenkedtem.

 - A hűtőben minden volt. Tojás is, ami friss. - Vont vállat és jóízűen beleharapott a saját adagjába.

 Nem kellett kétszer mondani, szinte azonnal befaltam az egészet. Nem is gondoltam, hogy ennyire hiányzik az otthoni koszt. Mégha "csak" rántotta is.

 - Csörög a telefonod. - Mutatott a zsebemre, ahol csak a kijelző villogott.

 Kapkodva vettem fel a készüléket.

 - Sam, mégis kellenétek. - Hallottam meg Gina hangját.

 - Baj van?

 - Nem csak. - Motoszkálás hallatszódott a háttérből. - Várj, kihangosítalak.

 Ismét zörgés, majd Dean hangja is bejött a képbe. Én is gyorsan kinyomtam hangszóróra, hogy Lexy is hallhasspn mindent. Egyszerre kezdték magyarázni, hogy mire jutottak. Egymás szavába vágva próbáltak gyorsan a végére érni.

 - Szóval most ott vagytok a kápolnában és..? - Hagytam függőben a mondatot.

 - Van itt egy tábla, amire az a felirat van vésve "Stairway to Heaven". - Mondta Gina.

 - Istennek mégis lenne humora? - Hallottam a háttérből Dean-t.

 - Rá ne lépjetek! - Szólalt meg mellettem a lány aggódva. - A nőt azóta láttátok?

 - Nem. Ő eltűnt. - Válaszolt Gina.

 - Odamegyünk. Azonnal indulunk. - Néztem Lexyre, hogy benne van-e a közös útba, de az ő szemében is csak elszántságot láttam.

 - Rendben, siessetek. Keressétek a "Wild Flower" hotelt. - Mondta Gina, majd letettük.

 Meg se kellett beszélnünk. Összedobtunk pár fegyert és ruhát, majd bepattantunk az egyik autóba. Már száguldottunk is Új Mexikó felé. Csak arra nem számítottunk, hogy Istennek mégis van stílusa.