/Edgar Allan Poe - Álom az álomban/
A függöny nem volt behúzva, hiszen mindig is szerettem, ahogy a Hold fénye besütött a szobámba. Tekintetemmel azt a tenyérnyi tárgyat figyeltem, ami gúnyosan lógott, közvetlenül az ablakomnál. Mérgesen dobtam le magamról a takarót.
- Tudod, hogy semmit nem használsz? - Morogtam az álomfogónak.
Próbáltam lehűteni magam, miközben lassítottam a légzésemen is. A szívem őrült módra vert, mintha ki akarna szakadni. Már megint ez az álom. Egyszerűen nem fogom tudni elfelejteni. Lehet, hogy ezért jelenik meg újra és újra? Gyűlöltem az álmaimat. Inkább vádlón néztem továbbra is az álomfogót, mintha az ő hibája lenne. A bátyjámtól kaptam, hogy hátha segít, de sajnos a rémálmok okosabbak voltak, és úgy gondoltam, az ajtón jöttek be. Nem tudtam és nem is nagyon érdekelt abban a pillanatban. Inkább a kispárnámat szorongatva, takaróba burkolódzva, kiléptem a folyosóra. Először Castiel szobája felé vettem az irányt, de a bentről jövő horkolás megállított. Nem lenne mérges, ha felkelteném, de mit gondolna rólam? Vigyázni akarna rám, és minden nap gyógyteákkal tömni, hogy mélyebben aludjak. Lehetőleg álmok nélül. Már próbálta, de nem sikerült. Így történt, hogy inkább az utolsó szobába nyitottam be.
- Lucifer? Fent vagy? - Suttogtam a sötétségbe.
Válasz nem érkezett, így beljebb léptem a szobába. Az ágy mellé kuporodtam és mégjobban belebugyoláltam magam a paplanba. Elfeküdtem a hideg földön, amit még így is otthonosabbnak érztem a saját ágyamnál. Másnap Lucifer mellett keltem. Persze bepánikoltam, de megnyugatott, hogy nincs semmi gond. Ő tett fel maga mellé, mert fáztam. Akkor múltam nyolc éves. Minek az ember lányának "varázslatos" álomfogó, ha van egy olyan bátyja, akinek már a jelenléte is megöli a rémképeket?
Ezt gondoltam akkor, és pár év elteltével is. Főleg abban a pillanatban, mikor megreccsent a padló a talpam alatt. Fenébe - szidtam magam fejben. Már hozzászokhattam volna, hogy az a léc hangos, de mikor ebben az állapotban voltam, sosem figyeltem. Remegett a kezem és hányinger kerülgetett. Egy dalt dúdoltam, ami inkább megrémisztett, minthogy segített volna. Nem szabad feladnom. Inkább megmakacsoltam magam és szokás szerint, a folyosó végén lévő ajtón surrantam be. Nem szóltam egy szót sem, csak próbáltam minél csendesebben kerülgetni a földön heverő holmikat. Aztán kattanás hallasztódott és a szobát megtöltötte a kislámpa halványsárga fénye. Felült, mintha csak rám várt volna.
- Megint? - kérdezte rutinosan.
Csak bólintottam, mire Lucifer feljebb emelte a takarója szélét, ezzel jelezve, hogy bujjak be alá. Szó nélkül feküdtem be a puha ágyba. Összeborzolta a hajam, majd a szekrényéről leemelte a kedvenc költőm novellás kötetünket.
- Hol is tartottunk? - Kérdezte, majd lapozgatni kezdett.
- A múmia éppen fel van háborodva, hogy felkeltették. - Válaszoltam, és teljesen a fülemig húztam a takarót.
Mindig ez van. Ha a lidércnyomás már elviselhetetlen, akkor átsétálok Luciferhez és ő felolvas nekem. Már-már rutinná vált. Ő volt az egyetlen, aki normálisan fogadta az alvászavaromat. Michael és Rafael először kinevettek, majd pszichológushoz jártattak, de az orvos csak megállípította nálam az inszomniát. Gabriel vett nekem egy álomfogót. Aztán Castiel következett. Ő teákkal és kuruzslókkal próbálta elűzni ezt az állapotot, de sosem sikerült. Egyedül Luci volt az, aki nem próbálta kezelni. Egyszerűen csak ott volt. A hangja megnyugtatott, ahogy Edgar Allan Poe régen megírt szavai halkan, de energikusan szaladtak végig a szobán. A szemhéjam lassan elnehezedett és mégközelebb húzodtam a testvéremhez. A testéből áradő hő megnyugtatott és már nem is emlékszem sokra a novellából. Vajon mi lehetett a vége? Ez volt az utolsó épkézláb gondolatom, mielőtt elnyelt a sötétség. Még ez az helyzet is jobb volt, mintha ismét ő jönne elő. Ő, aki minden este megjelent és csak bátyám hangjára hagyta el a fejemet. Végre aludtam.
Egy közeli fagyizó előtt álltam és a bent lévő kalapos ember csábítgatta befelé az embereket. Nem szerettem volna bemenni, de mind a négy bátyám besétált, félelem nélkül. Ökölbe szorítottam a kezem és erőt véve magamon, én is beljebb léptem az üzletbe. A helyszín hirtelen nem az volt, mint megszoktam. Nem a szokásos sárga falak néztek vissza rám, hanem málló vakolat fogadott. Penész szag terjengett a levegőben és csak később jöttem rá, hogy zuhanok. Lefelé, egy véget nem érő alagútba. Nem sikítottam, nem kapálóztam. Ha egyszer a végére érek, úgyis felkelek. Ezzel nyugtattam magam, mikor megláttam az gödör alját. Úgy éreztem magam, mint Alice csodaországban, csak neki biztosan boldog lesz a története vége. Vajon az enyém is megérdemli a mosolygós befejezést, vagy csak az enyészet vár rám? Ki akartam deríteni, de a gödör alja hirtelen az arcommal került közelebbi ismeretségbe. A végzet egy ribac és nem akarja, hogy boldog legyek.
A hó volt az, amit következőnek észrevettem. Úgy hullott az égből, mintha vattapamacsok lennének. Az erdő pedig változatlanul sötét volt. Már rengetegszer jártam itt. Majdnem minden álmomban feltűnt ez a kietlen rengeteg. A pszichológus szerint azért, mert meg szeretném ismerni önmagam, de félek. Szerintem meg csak azért, mert szeretem a telet és az erdőket. Olyanok nekem, mint másoknak a drog. Alig bírok élni nélkülük. Aztán megjelent egy homályos alak, aki egyre csak közeledett. Szólni akartam neki, hogy ne jöjjön oda, de egy hang se jött ki a torkomon.
- Leonore! - Kiabált és abban a pillanatban, ahogy a kezemhez ért összeesett.
Meg fog halni. Megint és én nem tudok tenni ellene semmit.
A szemeim azonnal kipattantak. Félhomály uralta a szobát, ami a Napnak volt köszönhető. Remegős lélegzetet vettem és oldalra fordulva, testvérem arcát kezdtem tanulmányozni. Idősebbnek tűnt, mint amennyi volt.
- "Álomba ködlő furcsa álom?" - Motyogtam csak úgy magamnak.
Mikor féltem, mindig elkezdtem idézgetni, vagy egy verset felmondani. Megnyugtatott. Ők voltak az én kis menedékeim. Elgondolkodtam, hogy mennyit is aludhattam az elmúlt héten. Napi két-három óránál nem tippeltem többre. Sokszor fordult elő velem, hogy álmomban álmodtam. Elég kellemetlen úgy az ébredés. Főleg, ha mindenre emlékszel, mint én. Minden egyes apró mozzanatot fel tudtam idézni. Csak azt a furcsa alakot nem bírtam hova rakni. Ki lehet ő?
Az a tény, meg nem segített semmit, hogy iskolakezdés lesz. Idén kerültem abba a suliba, amibe a bátyáim jártak. Vagyis Cas még mindig odajár. Jobban mondva ugyan abba az osztályba fogok kerülni, mint ő. Új iskola, új haverok, minden új. Ismerkedni kell és bemutatkozni az osztálynak, tanároknak. Már most utálom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése