Nevermore 3.

3. fejezet ~ A holtak lelke

"Lelked majd egymaga marad

A sír sötét gondjainak

Óráján és senkise lesz,

Ki titkaidba beleles."

/Edgar Allan Poe - A holtak lelke/

  Az utolsó csengő hangja végig söpört a folyosókon, ezzel mindenki tudtára adva, hogy vége az első tanítási napnak. Megkaptuk egy évre előre a felvilágosítást, hogy ha rosszak vagyunk kicsapnak. Az órarendet és pár tankönyvet természetesen. Az eső időközben elállt és a Nap is erőlködött egy kicsit.

 - Akkor holnap - intett nekem Dean és kisétált, még a tanár előtt.

 Hosszan néztem utána, majd gyorsan belesöpörtem minden cuccomat a táskámba. Castiel mellé léptem és vártam, hogy befejezze a beszélgetést. Ő is elköszönt egy idő után. Addig én ismét beletemetkeztem a Poe bácsi irományaiba. Egy kéz rántott vissza a valóságba, ami kitakarta a betűket a szemem elől.

 - Indulhatunk? - Kérdezte Cas és elindultunk kifelé.

 Mélyet szippantottam a levegőből. Az eső utáni friss illat a kedvenceim közé tartozik. Az a bizonyos petrichor.

 - Hol lehet már Lucifer? - Nézett az órájára Cas.

 Én csak ledobtam magam a legfelső, száraz lépcsőre és néztem ki a fejemből. Lexy és Dean. Ők voltak egyedül azok, akik vették a fáradtságot és bemutatkoztak. Nem mintha bánnám, félre értés ne essék. Lexy aranyosnak tűnik, bár kicsit kotnyeleskedő, de kedves. Csak azt nem értettem, hogy miért figyelmeztetett Dean-nel kapcsolatban? Ő is egész elviselhető. Az utolsó órák végén már felraktam a padra a könyet és együtt olvastunk. Azt mondta, az öccse is nagyon szereti a verseket. Ebből azt szűrtem le, hogy van neki. Ugye milyen okos vagyok? Nagyon...

 - Szerintem induljunk el. - Sóhajtott felettem a fivérem.

 Elindultunk hát, az egy utcával feljebb található kórházhoz. Gabriel ott dolgozott, mint főorvos és mikor van egy kis ideje, akkor ő visz minket haza. Meg így rögtön le is rendezhetem a gyógyszereimet. Nyugtatók és nyugtatók. Mind csak arra szolgál, hogy hamarabb kerüljek be az álmaimba, és később szálljak ki belőlük. Egyik sem használt eddig igazán. Bár lehetséges, ha szedném, akkor lenne hatása is.

 - Hogy az a... - Haraptam el a káromkodást, mikor egy pocsolya odateleportálta magát a lábam alá. - A kedvenc tornacipőm.

 Néztem szomorúan a lábbelire, ami bokáig vizes lett. Ez már biztosan nem az én napom. Bosszúsan szaporáztam meg a lépteimet, magam mögött hagyva, a nevető bátyámat. Kis híján múlt, hogy ne fojtsam bele a tócsába. Cas nem a szavak embere, de ha mégis beszél, akkor vagy valami engondolkodtatót mond, vagy valami nevetségeset. Esetleg még nevet. Igen, határozottan szereti kiröhögni a testvérét. Kellett nekem két perccel később születnem. Még sosem örültem annyira a kórháznak, mint akkor. A hátsó bejárathoz érve beütöttem a pár számos kódot és már bent is voltam. Amilyen mázlista vagyok, azonnal bele is ütköztem egy orvosba.

 - Oh, Miss. Soule - ismert fel. - Ha Gabe éppen fogad valakit az irodájába.

 Ezt szerettem. Mivel a tesóm a főorvos, így mindig tisztelettel bántak velem. Meg merném kockáztatni, hogy Gabriel megfenyegetett mindenkit.

 - Köszönöm - mosolyogtam rá és mentem is tovább.

 A hátsó részlegből, a dolgozók öltözőjébe kerültem, onnan pedig a folyosóra, ami szokás szerint tele volt betegekkel. Igazi páciensekk és olyanokkal, akik unatkoznak otthon. Esetleg a "képzelt betegekkel", mint James Bond. Nem, tényleg nem ez az igazi neve, de ő elhiszi magáról, mert "olvasta a neten". Ilyenkor nem irigylem Gabet. Ennyi őrültet! Én meg épp ezért is próbálom nem nagydobra verni az állapotomat. Rutinosan kerülgettem ki az időseket és ápolókat, míg meg nem érkeztem az elkerített helyiségbe. Az ajtón arany betűkkel ki volt írva az orvos neve. "Mr. Metatron". Alá pedig a "Pszichológus" szó volt felvésve.

 - Nora - hallottam meg a hátam mögül Gabe hangját. - Már itt is vagy?

 - Nem, csak egy optikai csalódás vagyok - bólogattam bőszen.

 - Ne legyél ilyen - ölelt meg. - Na milyen volt az első nap?

 Felsóhajtottam. Számítottam erre a kérdésre, mégse tudtam eldönteni melyik a jobb. Ha az igazat mondom, vagy elringatom, egy kegyes hazugságba.

 - Egész jó. Megismertem két embert is, akik nagyon kedvesek - próbálkoztam a kitérő, de mégis diplomatikus válasszal.

 Szinte hallottam, ahogy Gabe szívéről legurult egy hatalmas kő.

 - Ennek nagyon örülök. Amúgy Castielt hol hagytad? - Nézett szét.

 - Nem emlékszem - vontam vállat mosolyogva.

 Úgy látszik ez a közbeszólások napja, mert most is egy kiáltás szakította félbe beszélgetésünket.

 - Gabriel! Kellesz a hármas rendelőbe. - Sietett mellé egy nővér, aztán ott sem volt.

 - Sajnálom, de nekem menn...

 - Tudom, nyugodtan hagyj itt az agyturkásznál. - Dramatizáltam túl a helyzetem.

 - Egy szárnyak nélküli angyal vagy. - Ölelt megint magához. - Ahogy végzek hazadoblak titeket, csak keresd meg a testvéredet!

 Még a folyosó végén is visszanézett, aztán egy intéssel eltűnt. Most akkor keressem meg előbb Cas-t, vagy menjek be Mr. Metatronhoz? Ekkor egy ismerős arca tűnt fel a tömegben. Az egyetlen, akit talán még barátomnak is nevezhetek.

  Először voltam az orvosnál egyedül. Akkor töltöttem be a tizenhatot, és mivel senki nem ért rá, így magányosan ültem a váróban. Olvasgattam szokás szerint, egészen addig, míg be nem esett valaki a helyiségbe. Szó szerint.
 - Jól vagy? - Pattantam fel és odasiettem a földön fekvőhöz.
 - Megölöm a bátyám - motyogta és feltápászkodott. - Igen, jól vagyok, köszi.
 A könyökét dörzsölgetve nézett le rám. Uram atyám. Ez az ember mekkorára nőtt? Nagyjából egy fejjel lehetett magasabb nálam. Pedig én se voltam egy alacsony lány.
 - Sam Winchester - mutatkozott be kedvesen.
 - Leonora Soule - mondtam meg én is a nevem, és vártam, hogy kinevessen.
 Ilyenkor ez történik, vagy elkezdenek idézgetni Edgar Allan Poe Hollójából, esetleg áradoznak, hogy milyen különleges.
 - Szép név - tudta le ennyivel és leült az egyik szabad helyre. - Iróniából, vagy csak úgy kedvtelésből olvasod?
 Emelte fel a könyvemet, amit a székemre raktam.
 - Mindkettő - ültem le mellé.
 Beleolvasott az aktuális versbe és elmosolyodott.
 - Bocsi, egyszerűen muszáj volt - szabadkozott mikor visszaadta.
 - Semmi gond - nevettem fel. - Mit is mondtál? Hogy hívnak?

 - Sam! - Léptem hozzá és egy csontropogtató ölelésben részesítettem.
 - Neked is, Lenny - szólított az általa kreált becenevemen.
 Szerettem vele lenni. Felszabadult voltam és nem kellett megjátszanom magam. Többet beszéltem vele, mint Castiellel. Luciferen kívül ő az, aki még megért. Emlékszem, hogy a menyasszonya halála miatt kellett ide jönnie. Így ismertük meg egymást. Mindig hamarabb jött, hogy még tudjunk beszélgetni és így olyan dolgokat is megtudott rólam, amiket talán még a bátyáim sem tudnak.
 - Na mesélj, mi újság? - Néztem fel rá.
 - Áh, csak a szokásos. - Legyintett. - Viszont itt van a tesóm valahol. Ma talán már megismered.
 - Minden álmom. - Hangomból akaratlanul csöpögött az irónia, mire felnevetett.
 - Nem olyan rossz...
 - Belökött a rendelőbe az első találkozásunknál - világosítottam fel.
 - Legalább megismertük egymást - húzott magához és egy puszit nyomott a fejemre.
 Beszélgettünk, mint két normális ember. Viszont, ha valaki belehallgatott volna, akkor megérti, hogy miért ülünk pszichológusnál.
 - Álmodtál mostanában Nameless-el? - Eveztünk komolyabb vizekre.
 - Pont ma. Lehet, hogy csak a sulikezdés miatt, de most még ijesztőbb volt. Már hozzám is szólt. - Magyaráztam és kirázott a hideg.
 - Mit mondott?
 - Csak annyit, hogy "Eleonora"... - Mélyítettem el a hangom.
 Próbáltam viccesre venni, de ő csak elgondolkodva meredt a távolba.
 - Veled mi a helyzet? - Tereltem a témát.
 - Szerintem kezdem feldolgozni. Mármint... Ma is direkt a ház felé jöttünk. Még mindig ugyan úgy néz ki, de már nem akartam sírva elrohanni az ellenkező irányba - nevetett fel zavartan.
 - Az jó. Te legalább egy idő után feldolgozod.
 - Neked is sikerülni fog - biztatott, de már rég nem hittem el.
 Az ajtó nyikorgására figyeltünk fel, és Mr. Metatron mosolygós arca bukkant elő.
 - Eleonora, kerülj beljebb - tárta még szélesebbre az ajtót.
 Egy intéssel jeleztem Sam-nek, hogy mindjárt jövök, aztán beléptem a férfi után.

 - Azt hittem már sosem szabadulok - sóhajtottam, mikor egy óra elteltével, elhagytam a rendelőt.
 - Annyira nem lehetett szörnyű.
 - "Leonora, kérem mondja el, miért gondolja úgy, hogy nem érdemli meg a szeretetet?" - Változtattam el a hangom.
 - Nem érdemled meg? - Nézett rám Sam furcsán.
 - Ezaz! Én ilyet nem is mondtam. Egyszerűen feltett egy random kérdést. - Puffogtam.
  Várni kellett egy kicsit, míg Sam sorra került. Maradtam és megdumáltunk még pár dolgot.
 - Akkor hétvégén végre elenged a "nagytesó"? - Karmolásztam a levegőt.
 - Úgy néz ki, csak meg ne bánjam.
 - Hé! Csak egy napig fogod élvezni a Soule család vendégszeretetét és amúgy is voltál már nálunk - löktem meg játékosan. - Már előre látom, ahogy a bátyáim megölnek a tekintetükkel.
 - Lenny... Ez nem vicces. Igen voltam már, de akkor csak mi voltunk ott. Az elmondásod alapján, nagyon is pszichopata testvéreid vannak - vágott ijedt fejet.

 - Még te mondod "Mr. Tökéletessel"? - Csak így hívtam nőcsábász bátyját.
 Hiába múlt Sam húsz éves, a testvére eléggé szigorúan fogta. Ismertük már egymást jó pár éve.
 - Na végeztél már Sam? - Hallottam meg egy ismerős hangot. Csak ezt ne. - Leonora?
 Sajnos az imáim nem váltak valóra, miszerint nyíljon meg alattam a föld és tűnjek el.
 - Szia, Dean! Ti ismeritek egymást? - Lepődött meg Sam.
 - Sajnos - motyogtam.
 Sam csak értetlenül kapkodta a fejét köztünk.
 - Valamiről lemaradtam?
 - Ő az új osztálytársunk. - Magyarázta Dean. - Nem mondtad, hogy ilyen csajokkal találkozol itt! Lehet én is beiratkozok a dokihoz.
 Megforgattam a szemeim. Már csak ő hiányzott. Aztán az undort egy pillanat alatt felváltotta a döbbenet.
 - Te vagy Sam bátyja? - Esett le az állam és képzeletben homlokon csaptam magam. Persze! Winchester.
 - Igaz a vád - vigyorgott Dean. - Szóval te vagy a csaj, aki bejön az öcsémnek?
 - DEAN! - Emelte meg a hangját a másik, majd idegesen elviharzott.

 Az arcom egy másodperc alatt változott paradicsom pirossá.

 - Nekem lehet, hogy mennem kéne, de.. - mutatott Sam irányába kissé zavartan a másik.

 - Menj csak. Nekünk is indulnunk kell.

 Néztem a háta mögé, ahol Castiel alakja közeledett.

 - Akkor szia - mormolta halkan és elslisszolt.

 Elvörösödve vártam, hogy Castiel odaérjen hozzám. Sam és én? Na ne. Ebbe még belegondolni is furcsa.
 - Történt valami? - Lépett mellém Cas.
 Nemlegesen ráztam a fejem.
 - Keressük meg Gabe-t.
 Lassan el is indultunk haza. Úgy éreztem, mára bőven elég volt a szociális életből.

<- Előző fejezet

Következő fejezet ->