November Rain

Egy kis Avengers, így az Endgame után... Nincs spoiler benne, nyugalom. :D Jó olvasást!

 Mikor először megláttalak, tudtam, hogy te leszel az, akiről a mesék szólnak. Hosszú vörös hajad a hátadra tapadt és már meg sem próbáltad megmenteni a zuhogó eső elől. Tekinteted végig táncolt rajtam és elmosolyodtál. Ez a mosoly volt az én szivárványom a novemberi esőben. Nem tudtam viszonozni, mert felszálltál a buszra és nem néztél utánam.

 Minden nap kijártam ahhoz a járathoz, egy hónapon keresztül, de sehol nem találtalak.

 - Megőrültél Stark. - Motyogtam magamban a sport autóm ülésén, mégis kimentem újra és újra.

 Nem tudtam, hogy találkozunk-e, vagy lehetséges volt, hogy soha többet nem látlak már, de ahányszor aludni próbáltam, szemhéjamra festve ott volt arcod, aminek körvonalai még mindig élesen bennem égtek. Egyszerűen nem tudtam semmire sem koncentrálni, csak rád.
 Éles kopogás szakította félbe gondolataimat, én pedig az ablakot lehúzva megláttam a szivárványt.

 Elnyomtad magadban a szerelmet, úgy gondoltad nem érdemled meg. Hiába bizonygattam, hogy te vagy számomra a tökéletesség, nem hittél nekem. Én pedig bolond voltam, hogy nem hallgattam rád. Újra páncélt öltöttem, hogy aztán olyan embereket mentsek, akik nem érdemlik meg a halált. Te pedig már nem voltál otthon, mikor fáradtan, zúzódásokkal és sebekkel a testemen és szívemen hazaértem hozzád. Nem gondoltál arra, hogy én is ugyanúgy elfojtom magamban a szerelmet? Egyre biztosabb voltam benne, hogy túl jó vagy hozzám. Tudtam, hogy semmi sem tart örökké, de belőled sosem volt elég. Nem gondoltál abba bele, hogy nem tudok élni nélküled?

 Persze, mindenkinek szüksége van egy kis magányra. Olyan nehéz volt veled, mégse cserélném el semmire azt a kevés időt, amit együtt töltöttünk. Mindig meg tudtuk beszélni, hol ordítozva egymással, hol csendben, egymás lélegzetét kifújva. Megoldottuk, mikor egy kicsit kevesebb magányt kerestünk. Megszüntettük a fájdalmat és éltünk. Senkinek nem mondtam rajtad kívül, hogy szeretem. Utáltad ugyanis, ha hazudok.

 Mikor megláttalak azzal a másik férfival legszívesebben puszta kézzel téptem volna ki a szívét, hogy aztán lássalak összetörve. Fájdalmat akartam neked okozni, de gyenge voltam hozzá. Tudtam, hogy ha neked fájni fog, akkor az én lelkem is darabokra törik. Nem tettem hát semmit. Bíztam benne, hogy vissza fogsz térni hozzám. Ha tisztázhatnám a dolgokat biztos lennék benne, hogy újra együtt lennénk. Tudtad, hogy az életem az, hogy Vasember bőrébe bújok és az örökké nagyképű Stark legyek, de azt is, hogy csak neked mutattam meg igazán a való énemet. Aki igenis könnyekkel az arcán esik haza egy sikertelen küldetés után, vagy napokon keresztül képtelen aludni, mert az emberek sikolyai visszhangoznak a fejében. Mégis szeretted őt.

 Ha lenne még egy kevés időnk együtt, akkor talán megbeszélhetnénk ezt a dolgot is. Vagy csak megkérnélek arra, hogy várj még. Várj, csak addig, míg elmondom, hogy szeretlek és azt is szerettem, hogy az enyém voltál. Te hittél abban, hogy én képes vagyok a szerelemre és be is bizonyítottad azzal, mikor visszatértél hozzám újra és újra, magaddal hozva a szivárványt.

 - És mégis, semmi sem tart örökké. - Sóhajtottam fel és lehunytam a szemeim.
 Az eső csak szakadt, pont mint azon a napon, mikor beszálltál a kocsiba egy veszekedésünk után. Azt mondtad szeretsz.
 - Ha akkor utánad megyek, talán nem történik mind ez. - Folytak le a könnyek az arcomon, de elmosta őket a novemberi eső, pont, mint a baleseted napján.
 - "Mindenkinek szüksége van valakire, Tony. Szeretlek, de most hagyj magamra". Emlékszel? - Mosolyodtam el és azt az egy szál vörös rózsát, végre hajlandó voltam letenni a halál-hideg sírkőre.
 Majd ha legközelebb találkozunk... Aznap újra ki fogom tudni mondani a szót. Addig pedig csak arra kérlek, hogy várj rám. Hiszen én is várok, addig amíg újra esni nem kezd, mert tudom, hogy utána mindig van szivárvány. Mert neked hála, hiszek még a mesékben.