Sziasztok! Először is, élek! Bár ez senkit sem érdekel, csak mikor múltkor megláttam, hogy több, mint fél éve posztoltam utoljára, még én is meglepődtem rajta. Szóval élek, virulok, rengeteget dolgozok és a maradék szabadidőmben Boku No Hero Academia-t nézek/olvasok. Még egyszer talán valamikor ígértem egy ficet Kijának, de ezt senki nem tudja bizonyítani, de azért mégiscsak neki ajánlom ezt a kis valamit. KiriBaku (Kirishima/Bakugo), talán angst, talán nem... Jó olvasást! <3
Kirishima Ejirou azon tűnődik, hogy mikor lettek az órákból napok. Hogy mikor kalandozott el utoljára annyira a figyelme, hogy ne emlékezzen arra, mikor főzte le a kávéját és mosogatott el. Talán még a tányérokat is a helyükre tette. Nem tudja biztosan. Pedig ő csak elképzelte a másikat, ahogy reggel mellette fekszik. Nem, ezt nem képzelte, és nem is egy emlék volt. A sosem fésült szőke haj és a lehunyt szemek. Mellette fekszik.
"Ilyenkor egészen nyugodt." - Ezt gondolja, miközben a másik hátára és a gerince melletti apró hegekre, lilás foltokra terelődik a figyelme. Mint ezernyi apró emlékeztető.
Ilyenkor csak hálás, hogy épségben hazatért. Az előző, az az előtti, vagy még az annál is régebbi küldetéseiről.
Átfordulna a másik oldalára, de inkább a falon végig húzódó narancsos fénysugarat nézi.
"Könnyű úgy korán kelni, hogy le sem fekszel." - Később emlékszik, hogy erre gondolt akkor és halkan kelt ki az ágyból.
Átfordulna a másik oldalára, de inkább a falon végig húzódó narancsos fénysugarat nézi.
"Könnyű úgy korán kelni, hogy le sem fekszel." - Később emlékszik, hogy erre gondolt akkor és halkan kelt ki az ágyból.
Két napja alig pihen, csak várt a másikra, hogy jelentkezzen.
Nem tette.
Ő pedig, ha el is aludt, mindig rémképekkel teli álmok jutottak csak neki. Túl sok mindenkit veszített már el, és nem érezte, hogy közelebb kerültek a megoldáshoz. A végéhez ennek az egésznek.
Pedig a hős szakma ezzel jár. Feldolgozni, hogy egyik pillanatban még melletted állnak a szeretteid, a másikban pedig egy darab kövön olvasod a nevüket.
Megrázza a fejét, ahogy a papucsa után kutat lábaival. Nem akar erre gondolni. Arra, hogy mennyien vannak, akik sosem fognak már visszatérni. Automatikusan a telefonjáért nyúl és megnyitva a hívás listát a "T" betűhöz teker. Egy fél percig köröz hüvelykujjával a név felett, de tudja, hogy hiába nyomna rá a hívásra, már nem venné fel senki. Helyette ismét az estére gondol.
Inkább csak várt. Majd minden előzetes jelentkezés nélkül Bakugo végül megjelent az ajtóban és majdnem annyira volt fáradt, mint ő. A különbség, hogy a szőke, egy zuhany után már aludt is. Néha összerezzent, dobálta magát álmában, és ha elég erősen figyelt, kihallott belőle neveket. Azok nevei voltak talán, akiket nem tudott megmenteni a fiú. Sosem kérdezett rá.
Nem tette.
Ő pedig, ha el is aludt, mindig rémképekkel teli álmok jutottak csak neki. Túl sok mindenkit veszített már el, és nem érezte, hogy közelebb kerültek a megoldáshoz. A végéhez ennek az egésznek.
Pedig a hős szakma ezzel jár. Feldolgozni, hogy egyik pillanatban még melletted állnak a szeretteid, a másikban pedig egy darab kövön olvasod a nevüket.
Megrázza a fejét, ahogy a papucsa után kutat lábaival. Nem akar erre gondolni. Arra, hogy mennyien vannak, akik sosem fognak már visszatérni. Automatikusan a telefonjáért nyúl és megnyitva a hívás listát a "T" betűhöz teker. Egy fél percig köröz hüvelykujjával a név felett, de tudja, hogy hiába nyomna rá a hívásra, már nem venné fel senki. Helyette ismét az estére gondol.
Inkább csak várt. Majd minden előzetes jelentkezés nélkül Bakugo végül megjelent az ajtóban és majdnem annyira volt fáradt, mint ő. A különbség, hogy a szőke, egy zuhany után már aludt is. Néha összerezzent, dobálta magát álmában, és ha elég erősen figyelt, kihallott belőle neveket. Azok nevei voltak talán, akiket nem tudott megmenteni a fiú. Sosem kérdezett rá.
Kirishima valahogy nem látja ennek az egésznek a végét. A rémálmoknak, vagy akár csak kettőjük kapcsolatának. Talán nincs is. Összetartja őket valami megmagyarázhatatlan. Talán egy furcsa érzés, vagy csak egyszerűen a gravitáció, ami most valahogy máshogy hat rá. A keze remeg csupasz térdén, mellkasába üresség és pánik költözik. Hiányolta már, és mire felfogja, hogy nem ő pörög, hanem a szoba, már nincs hova menni. Kilép hát a teraszra és a napfelkelte, a fák, a házak, úgy tűnik, nincsenek is. Talán ő maga sincs, és ahogy erre gondol, megnyugszik. Legalábbis próbál nem levegőt kapkodva a földre rogyni a létezés terhe alatt. Az érzés viszont nem múlik. A kongó üresség, a halál félelem, a lehetetlen magány. Lehunyt szemekkel próbál száztól négyesével visszaszámolni, miközben mozgatja a kezeit, ujjait, pont ahogy a terápián tanulta. Bentről ismét mocorgás hallatszik. Meg akar fordulni, de nem megy. Ilyenkor mindig az jut eszébe, bárcsak dohányozna. Lenne értelme csak állni a teraszon és a semmibe meredni. Nem érezné ekkora csődtömegnek magát. A halk csoszogásra tereli a figyelmét, ami egyre közeledik. Bakugo nem szól semmit, csak tartja a lépésnyi távolságot, takaróba burkolózva. Vár. Hiszen mint mindennek, ennek is vége kell, hogy legyen egyszer.
- Jól vagyok. - Mondja ki végül a későn kelő, ahogy a korlátnak dől.
Ő pedig hirtelen újra érezi a nap melegét és a reggeli levegőt. Annyi kellett, hogy a másiktól hallja. Még ha nem is így van, hiszen tudja, hogy soha, egyikük sincs igazán jól. Mégis, ha ő azt mondja, elhiszi. Mert neki sose hazudna. Megszólalni nem tud, csak bólint. Nézi a másik fáradt arcát.
"Szeretem a szemeit." - Ezt gondolja, de ismét nem mondja ki. Helyette beletúr vörös hajába és a másikra mosolyog csálé fogsorával.
- Kávé?
- Dupla.
És az idő mégse áll meg. A kör, nem gömbölyű. A világ halad. A gravitáció pedig teszi a dolgát.
"Szeretem a szemeit." - Ezt gondolja, de ismét nem mondja ki. Helyette beletúr vörös hajába és a másikra mosolyog csálé fogsorával.
- Kávé?
- Dupla.
És az idő mégse áll meg. A kör, nem gömbölyű. A világ halad. A gravitáció pedig teszi a dolgát.
