Teacher

Jennek, kissé késve, de meglett ez XD Bocsi, közbe szólt az ínhüvelygyulladás... :C

 Hook letöröl néhány könnycseppet az arcáról, hiszen egy kapitány nem sírhat. Akkor sem, ha a lelke éppen darabokra törik és eggyé olvad minden más fájdalmával. Akkor sem, mikor ez már nem az első alkalom, hogy elveszíti azt, akit szeret. Még akkor sem, mikor rájön, vége. Ő pedig egy igazi, vérbeli kapitány, hiszen már csak, ennyi maradt az életéből, a múltjából. Egy kis apró kapaszkodó, a szürke hétköznapokra, amiket mától egyedül kell töltenie.

 Dühösen és tehetetlenül omlik össze a keresztfánál. A föld még friss, mintha bármelyik pillanatban megmozdulhatna alatta valaki. Hook örülne neki. Mert csak ő volt számára. Az a bolond cigánylány, aki nem tudta befogni a száját soha és ez lett a veszte.

 - Csak pár napot kértem tőled, hogy ne csinálj semmi butaságot. - Suttogta. - Nem megtanítottalak arra, hogy a saját életedet kockáztatod, ha másokon segítesz?

 A férfit már nem érdekli, hogy sír. Nem törli le a könnyeit, csak próbál lélegezni nélküle, ki fúj és beszív. Újra meg újra elolvassa a fejfára vésett nevet, mögötte pedig megszólalnak a Notre Dame harangjai.

 Esmeralda, Esmeralda, Esmeralda.

 Hiába olvassa el, nem változik meg a név rajta. Észre sem veszi a köré gyűlő lovas katonákat. Ha észrevette volna, se érdekelte volna valószínűleg. Elkapják? Börtönbe vetik? Máglyán elégetik, ahogy azt Esmeraldával tették? Csak mert segíteni mert egy furcsa kinézetű férfin. Ebben a világban élünk, mikor a gazdagok és a hívők bármit megtehetnek. Hiába rángatják talpra, nem ellenkezik. Hiszen már mindegy... Ő meghalt. Frollo megölte.

 A szívében a gyász mellett beférkőzött egy újabb érzés. Bosszú. Igen, ez fogja éltetni, mert az ő történetében nem létezik olyan, hogy boldogan élt, míg meg nem...

Taco

Jennek, a mai második adag. Bocsi a késéssel, remélem tetszeni fog :D Át sem néztem, mivel anyám gépét nyúltam le és jelenleg is itt ül velem szemben és bámul, hogy mikor fejezem be már végre. Lehet, hogy a következő kihívást is ez a páros nyeri? Szerettem velük írni XD Jó olvasást!

 Egy pillanatra megtorpant a bejárat előtt.

 - Csak nem félsz, Malfoy? - Tettettem meglepődést, pedig számítottam arra, hogy meghátrál.

 Bár, már az is hatalmas előre lépés volt, hogy ki tudtam rángatni a mugli világba és még nem átkozott el egyetlen varázstalan embert sem. A megvető nézésével viszont nem tudtunk mit kezdeni. Valószínűleg genetikailag van belekódolva a vérvonalába.

 - Csak szeretnéd. - Nyelt egy nagyot és kinyitotta az ajtót, hogy előre engedjen.

 A bent terjengő otthonos illat azonnal megcsapott. Régi ismerősök köszöntek rám és mind különös tekintettel mérték végig a mellettem szoborként álló, bár igen udvarias férfit.

 - Ő kicsoda, Liv? - Nézett végig rajta, (a lassan már azóta pultban álló nő, mióta az eszemet tudom) Miranda.

 - Egy barátom az iskolából. - Hazudtam félig.

Tényleg az iskolából ismerem, de nem igazán mondanám a kapcsolatunkat barátinak. Inkább... Nem is tudom. Mégis. Képes volt lejönni ide egyedül, a szülei tudta nélkül nyáriszünetben. Mi a fene történhetett vele?

 - Én miért nem tudtam ilyen suliba járni? - Irigykedett Mir és elém is rakta a két adag ételt.

 - Imádlak, köszönöm. - Vettem kézbe fizetés után a tányérokat, hogy aztán lassan odaszambázzak az asztalunkhoz.

 Levetettem magam a szemben lévő székre, s mint aki jól végezte dolgát, kicsomagoltam az ebédemet.

 - Ez micsoda? - Nézett a szőke férfi úgy az ételre, mintha minimum egy halálos átokkal találta volna szembe magát.

 - Lucius, ez egy taco. - Magyaráztam neki úgy, hogy ő is megértse. - Ezt itt nálunk igazán szeretik enni az emberek.

 - Nem értem miért. - Húzta el a száját és inkább az arcomat kezdte fürkészni.

 Zavaromban enni kezdtem, ő pedig bámult. Ami természetesen még jobban zavart.

 - Oké, mi történt? - Tettem le a félig megevett mexikói kajámat, hogy megtörölhessem a számat egy szalvétával.

 Lucius természetesen egy ujjal sem nyúlt az övéhez.

 - Semmi, nem történt semmi. - Mosolyodott el, de mint mondtam már, az arca valahogy túl kegyetlen volt ehhez a mozdulathoz, hogy kedvesnek tűnjön.

 - Eljöttél egészen a varázstalan világba, hogy nézd, ahogy én tacot eszem. - Könyököltem fel az asztalra és próbáltam komolynak tűnni, de mivel eléggé meglepett az érkezése, nem volt időm gyakorolni azt az arcomat.

 - Korán reggel becsöngetsz hozzánk, kijelented a szüleimnek, hogy azonnal jöjjek le a szobámból, az ég szerelmére, láttál engem pizsamában és kócosan, majd azt is végig nézted, ahogy betolok egy fél tacot, és még mindig nem akadtál ki! Szóval mi történt? - Adtam ki magamból a reggel óta felhalmozódott kíváncsisággal elegyedett dühömet.

 Nem tudtam miért vagyok mérges, csak úgy éreztem, hogy ezt így illik. Dühösnek kell lennem, amiért hívatlanul betolakodott a saját kis terembe, az életembe, mikor senki nem kérte, hogy itt legyen. És mégis! Most itt ülök a kedvenc ebédelő helyemen, Lucius Kibaszott Malfoy-al és próbálok valami logikus magyarázatot találni erre az egészre.

 - Csak látni akartalak, Liveth. - Szakította félbe kitörésemet nyugodt hangjával.

 És életemben először Lucius olyan mosolyt tudott nekem mutatni, ami nem egy kígyóéra emlékeztetett, hanem egy érző emberére. Valahogy ez lehetett az a pillanat, mikor beleszerettem.

Bible

Jennek, sok szeretettel <3

 - Az egy biblia.

 - Nem mondod, Sherlock?

 - Miért olvasod? Azt hittem ennél okosabb vagy,

 - Ez sértőnek szántad, de tőled bóknak veszem.

 - Szóval miért olvasod?

 - Az előző esetnél a nő teste mellett egy átlőtt biblia volt.

 - Igen, tudom. Én találtam meg, mert a többiek vakok még egy ilyen nyilvánvaló nyomot is kiszúrni.

 - Ezt inkább meg sem hallottam. Szóval magyarázat: Érdekelt, hogy miért hiszik el egyes emberek, ami ebben le van írva, mikor a józan ész azt diktálja, hogy egyetlen ember nem képes ilyen dolgokat tenni.

 - Még mindig nem értelek.

 - Ezt is megéltük. Sherlock nem ért valamit.

 - Mármint értem miért teszed, de mégis összezavarsz. Amúgy is honnan szerezted?

 - A polcodon volt.

 - Az enyémen?

 - Azt hiszem ma nem vagy formában. Vagy várjunk csak. Azt sem tudtad, hogy van itthon nálad biblia? Szállj ki egy kicsit az agypalotádból és élj a valóságban.

 - Melletted ezt nem tudom megtenni, tudod odabent minden csendesebb.

 - Gondolom. - Forgattam meg a szemeimet. - Sok Sherlock veszekedik, hogy melyikük a lenyűgözőbb és okosabb.

 - Ezt meg sem hallottam. - Rázta le magát a detektív és újra álla alá kapta a hegedűt, hogy újra eljátssza a kedvenc dalomat, hogy aztán holnap újra és újra fel tudjon idegesíteni.

Coffee

Csillának, az első kihívás napra :D

 A bunker most kihalt volt a Winchesterek nélkül. Az egyetlen jó dolog, hogy Jody segítséget kért tőlük és egyedül maradtam, hogy annyi kávé maradt, amennyit előző este lefőztem. Legalábbis azt hittem.

 - Hova...? - Álltam értetlenül az üres gép előtt és átfutott az agyamon, hogy bárki is itta meg, vagy tüntette el.

Halállal fog lakolni.

 - Csak nem ezt keresed? - Hallottam meg magam mögött Dean hangját.

 - Köntösöm zsebéből előrántottam a fegyverem és úgy fordultam felé.

 - Hé nem kell rögtön megölni. - Tartotta magasba a kezét, már amennyire a bögre engedte, amit épp hatalmas vigyorral szorongatott.

 - Mondanám, hogy reflex, de még egy ilyen és nem tudom mit csinálok veled. - Puffogtam magamban.

 A magas srác elé álltam, aki még mindig fölényes vigyorral nézett rám. Felmértem a helyzetet. Vagy megvárom, míg elzsibbad a keze és akkor megszerezhetem az utolsó adag kávét, vagy itt helyben lelövöm, de akkor azzal kockáztatom azt is, hogy kilötyögteti az életem.

 - Mit keresel ilyenkor itthon? - Tereltem a témát és körülnézve megláttam a sarokban a kis széket.

 - Jodynak csak lelki támasz kell inkább, mint vadász, és mind tudjuk, hogy az öcsém abban jobb.

 Erre a kijelentésére felhorkantottam. Hátrálva indultam meg, lassan, őt szemmel tartva. Mintha nem is valami furcsaságra készülnék, úgy fogtam meg a szék támláját és húztam magammal, nem érdekelve, hogy hangosan csikorog a padlón.

 - Nem fog összejönni. - Vont vállat Dean és belekortyolt a bögrébe.

 - Add vissza. - Követeltem, miközben felálltam a magasítómra, hogy így végre az arcom egy magasságba kerüljön a kávéval.

 Elég furcsán nézhettünk ki, de egy idő után inkább már csak röhögtünk a másikon. Dean nem állt arrébb, pedig elfuthatott volna. Minden arra játszott, hogy idegesítsen.

 - Főzök akkor másikat.

 - Ez volt az utolsó adag.

 - Utállak. - Néztem mélyen zöldes szemébe.

 - Tudom. - Vigyorgott és arca egyre közelebb került az enyémhez.

 Nem bírtam megállni, csak úgy előtört belőlem a nevetés.

 ÉS ENNYI!

 Ismét felnevettem.

 - Ennyire nem lehetek rémes. - Állt elém Jensen.

 - Bocsi, az van előttem, hogy Danneel mit fog hozzá szólni. - Kapkodtam a levegőt még mindig. - Bocsi srácok, megleszek. Kezdjük elölről.

 - Te ezt élvezed. - Hunyorított színésztársam gyanakodva.

 Én csak egy apró mosoly kíséretében megvontam a vállam, majd átrendezve az arckifejezésemet, visszarázódtam a szerepbe.

Aludj csak, én álmodom

Nővéremnek, Dean Winchesterből sosem elég... Csak egy kis kapkodás... Át se néztem, mielőtt közzé tettem, bocsi előre is... :)

   A mellkasom szétfeszíti az az idegen, mégis ismerős érzés. Gyász. Megszűnt a világ, elszürkült minden. Soha nem éreztem ennyire magányosnak magamat. Igen, haltak már meg ismerőseim, de ő más volt. Dean mindenben más volt. Nincs még egy olyan, mint ő és soha nem is lesz. Három nap. Kereken hetvenkét órája nem aludtam. Mióta ő nincs. Egy olyan világban éltem, ahol biztosan tudtam, hogy van mennyország és pokol, Jack pedig biztosított róla, hogy mindenki oda fog jutni, ahova ténylegesen megérdemli. Hittem, hogy Dean jó helyen van. Már csak egy dolog volt, ami aggasztott. Nélkülem.
 - Aludnod kéne.
 Sam hangjára összerezzenek. Ő se beszélt túl sokat az elmúlt napokban. Nem tudom, hogy mit csinált ezalatt az idő alatt. Én a Deannel közös ágyunkon ülök és felváltva bámulom a plafont, majd az órát.
 - Neked is. - Jut eszembe válaszolni.
 Elmosolyodik. Ismerem ezt a mosolyt. Ugyan ez lehet az én arcomra fagyva, mégis, ahogy Sam távolodó lépteit hallgatom, ráveszem magam, hogy megmozduljak. Először csak az ujjaimat. Még érzem őket. Ismét sírni akarok. Az ujjak, amik annyiszor túrtak azokba a kócos tincsekbe.
 - Aludni kell. - Mantráztam félhangosan.
 Eldőltem az ágyon, bele a Dean illatú párnák közé. Felzokogtam. Nem fogom kibírni nélküle. Nem fogom kibírni egyedül. Eszembe jutott az utolsó mosolya és a nevetése. Ezzel a képpel próbáltam életben tartani magam.

 Levegőt kapkodva ültem fel az ágyon és azonnal a bal oldalamra néztem. A tény, hogy az idősebb Winchester ott feküdt mellettem hatalmas megkönnyebbülést okozott. Észre sem vettem, mikor kezdtem el sírni.
 - Miért nem pihensz? - Hallottam meg azt a bizonyos morgós, ébredés utáni hangját.
 Szívem ismét megfacsarodott. Egyre hangosodó szipogásomra már tényleg felült Dean is.
 - Mi a baj? - Kérdezte úgy, mintha ez lenne a világ legnagyobb kérdése.
 Felkészült arra, hogy a legapróbb kis dolgot, ami megbántott, megölje. Szemeiből igazi aggódás sugárzott.
 - Csak... Mindegy. - Töröltem pizsamám ujjába a szememet, de nem akartak elapadni a könnyeim.
 - Meséld el. - Kérlelt úgy, hogy közben arcomat a kezébe vette.
Hüvelykujjával óvatosan simított végig bőrömön.
 - Szörnyű volt. - Elakadt a hangom. - Meghaltál, nem voltál többé. Én azt... Nem bírnám elviselni.
 Dean összevonta szemöldökét, aztán lassan elmosolyodott. Óvatosan megcsókolt, majd félretolva a hajamat, a fülemhez hajolva, remegő hanggal súgta el a titkot.
 - Drágám, most is álmodsz.

Broken Crown

Yeap, egy song ficcel jöttem most nektek :D Igazából nővéremmel csinálunk egy kihívást és a mai téma a "Egy főszereplő halála" volt.

A dal, amire írtam: Broken Crown

 Érintsd meg a kezem és tartsd erősen. Ne eressz el, mikor mindenki más elfordul tőlem. Te legyél a támaszom, az egyetlen, akinek még számítok. Ez az egyetlen kívánságom van.

 - Tudod, hogy nem megy. - Hajtod le a fejed szomorúan és tudom, hogy azért mondod ezt, hogy ne fájjon nekem ennyire.

 Sosem leszek az első nálad. Sosem engem fogsz kiválasztani. Elmentél és nem néztél vissza. A gyűrű az ujjamon neked csak egy bilincs volt, ami azt jelképezte, hogy eldöntötték helyetted a sorsodat. Arra nem gondoltál, hogy nekem ez maga volt a csoda? Bárhogy próbálkoztam, te mindig máshova vágytál. El innen, egy másik világba, ahol volt valaki, akit szerethettél. Nekem te voltál a Nap, neked pedig az a földi nő.

 Próbáltam elfogadni, hogy így érzel. Próbáltam elterelni a figyelmemet, de túl erős volt a jeges marok, ami a szívemet tartotta. Mintha csak egy darab hús lenne, amit össze kell passzíroznia. Minden levegőt kipréselt a tüdőmből az az ismeretlen érzés, amit sokan féltékenységként neveznek. A végén már inkább nem lélegeztem. Elfelejtettem hogyan kell nélküled élni.

 Nem szeretném felhozni azt a száz meg száz dolgot, amivel megbántottál engem. Azokat a bűnöket, amiket tudtodon kívül felróttam neked. Igyekeztelek felmenteni az összes alól és máshogy nézni rád. Meg akartam mutatni neked, hogy én változni tudok a kedvedért. Én meg tudom tenni. Csak annyit akartam, hogy szeress engem. Senki nem volt még olyan kedves hozzám, mint te. Mikor kiderült, hogy a jegyesed lettem, az első mondatod az volt, hogy nem kell, ha nem akarom. Pedig én akartam. Mindennél jobban. Aztán kiderült számomra, hogy te viszont nem. A tükörbe nézve mindig azt a nőt láttam viszont, aki nem elég jó senkinek. A szívem viszont elhitette velem, hogy ismerlek téged és egyszer minden jobb lesz. Ő volt a hibás. Az a bolond szív. Olyan gyenge volt.

 - Tudnál szeretni? - Néztem gyönyörű szemeidbe és megszorítottam a kezed.

Egyre mélyebbre süllyedtem. Az én Napom voltál és nélküled sötét volt a világom. Nem tudtam és nem is akartam nélküled élni. Nem akartad viselni a koronát, amit apád rád hagyott. Öcséd pedig, ahogy eltűntél, azonnal elvett mindent, amit neked szántak. A trónt és a menyasszonyát is. Számára én csak egy törött játékszer voltam, amivel játszani kell.

 - Kegyelem? - Nevetett fel, mikor meglátta a szememben ülő érzelmet.

Nem ismerte ezt a kifejezést. Mindent tönkre tett, míg te hol voltál? Hogy mersz egyáltalán ezek után hazajönni és úgy tenni, mintha te lennél a megmentőnk? Elüldözted őt és mindenki ünnepelt téged. Azt sem tudtad hogy kérj bocsánatot. Nem is igazán próbálkoztál.

 - Még most sem érted miről beszélek, ugye? - Haraptam be a számat, majd a földön heverő törött koronára pillantottam.

Gyenge voltam, mikor megismertél, de már tudtam, hogy mi az a fájdalom. Tudtam egymagam is dönteni a sorsom felől.

 A szíved a kezemben úgy pihent meg, mint fáradt éjszakán a Nap. Az enyém volt, senki nem vehette el tőlem. Már csak a sötétséggel kellett megbarátkoznom.

 - Örökre az enyém lettél. - Folytak végig arcomon a könnyek, ahogy az istenség mellett térdeltem a hatalmas trónteremben.

Hiszen, ha Thor nem adta nekem a szívét, hát el kellett, hogy vegyem tőle.

Csokor

Egy kis csokorral jövök, amiket nővéremnek írogattam messengerbe, és kivételesen volt annyira kedves az alkalmazás, hogy engedte, hogy rákeressek bármire. Ezeket találtam "Dean" címszó alatt. Az összes külön álló történet, általában csak úgy hirtelen felindulásból jöttek, esetleg egy-egy gif hatására. Csak az ékezeteket és egy-két helyesírási hibát javítottam ki, mivel úgy érzem, hogy ezeket ebben a formában kell megtartanom :D Jó olvasást <3

 Mielőtt a kilincsért nyúltam volna, megállt a levegőben a kezem. Tudtam, hogy itt lesz, mégsem akartam tudni. Azt is tudtam, hogy ez nem az a Dean, akibe beleszerettem. Sam dolgozott már rajta, hogy visszahozzuk és bűntudatom is volt, amiért a szívemre hallgattam és eljöttem ide. Egy kis kocsma, nem messze a bunkertől. Három vagy négy városnyira. Milyen ironikus, hogy ilyen közel volt mindvégig. Mielőtt meggondolhattam volna magam, benyitottam. Azonnal megéreztem a levegőben terjengő alkohol és izzadtság szagát, ami minden kocsmára jellemző volt. Szememmel őt kerestem és szinte azonnal meg is találtam. Egy nagy asztalnál ült, miközben ölében egy csinos, hosszú szőke hajú nő ült. Mögötte éppen masszírozta egy másik, és az én gyomrom tótágast állt azonnal. Féltékenység öntötte el az agyamat és elfelejtve, hogy milyen helyzetben vagyunk, elé leptem.

 - Hogy van ehhez gusztusod? - Köptem szinte arcába a szavakat.

 Dean lassan felnézett rám és hiába a tökéletes arc, most olyan volt, mint egy érzéketlen porcelán szobor. Nem válaszolt semmit, még csak meg sem lepődött. Fájt az az üresség, ami belőle áradt. Úgy néztem a körülötte lebzselő nőkre, hogy azonnal tudták hol a helyük.

 - Tudod, én is tudok rohadék lenni. - Emeltem fel dacosan a fejem, hogy ne kelljen az éjfekete szemekbe néznem. - Én is nő vagyok, ugyanúgy hazudhatok neked, elcsábíthatok másokat. A földbe tiporhatom az önbecsülésed, mint ahogy...

 Elakadt a lélegzetem. Pont, mint ahogy ő tette most az enyémmel. Hirtelen kaptam észbe, hiszen hülyeségeket hordtam össze. Nem volt önmaga, mégis előbújt belőlem a sárga szemű szörnyeteg. Ismét ránéztem és látva felsőbb rendű mosolyát, tudtam, hogy győzött. Mégse szólt semmit, csak lassan felkelt, közelebb lépett hozzám. A lélegzetem kihagyott. Tudtam, hogy tudja milyen hatással van rám. Ki is használta. Olyan közel volt, hogy éreztem alkohol gőzős lélegzetét. Vártam, de nem mondott semmit. Felcsúsztatta kezét a kezemen, majd megigazította a pulóveremet, ami kissé le volt csúszva a vállamról. Hatalmas tenyeret göndör vörös fürtjeimbe túrta, majd magához húzott és adott egy csókot a fejem tetejére. Nem volt benne semmi romantikus, inkább csak a színtiszta fájdalom. Azonnal el is engedett, ellépett mellőlem, mintha csak egy lennék a sok közül. Még egyszer utoljára rám villantotta mosolyát, hogy aztán hátat fordítva, megfogja az egyik közelben lévő nő kezét, akit magával húzott, egyenesen ki a kocsmából. Engem itt hagyva. Összetörve. Egyedül.

~~0~~

 Félve néztem az előttem állóra, de mégis bólintottam. Hiszen nélküle semmi vagyok.

 - Akkor megegyeztünk. - Lépett oda démon Dean és az alkut megpecsételve megcsókolt.

Igen, képes voltam eladni a lelkem azért, hogy démon legyek. Hogy vele legyek démon.

~~0~~

 Mosolyogva nézek a vörös hajzuhatagra, aminek egy részét most elfedi a hófehér fátyol. Alatta ott vannak a szeplők és a mosoly, amit évek óta először látok az arcán. Apa fogja a kezét, lassan vezeti végig a rövid úton. Anya letörli a könnyeit, míg lefogja kisebbik öcsénket, aki minden áron a másik sorban akar lenni bátyja mellett. Kissé gyanakodva figyelem, ahogy Dean az oltárnál áll, de egy szemernyi kétséget se érzek afelől, hogy esetleg összetörné a nővérem szívét. Hatalmas súly esik le a vállamról, végre én is elmosolyodok. Így az egész egy kicsit könnyebb lesz. Elkalandoznak a gondolataim, egészen addig a napig, ami idáig vezetett.

 Aztán meghallom. Mielőtt Gina kimondja az "igen"-t, még egyszer, utoljára azért imádkozik, hogy bárcsak én is ott lehetnék. Már nem fáj. Csak egy pillanat volt az egész. Az esküvő előtt három hónappal történt a baleset. Az újságok, az internet és a TV is tele voltak a képemmel. "A fiatal lány nem élte túl a balesetet. A másik sávból előzni próbáló sofőr állapota kritikus. Frontális ütközés. Az autó a hídról több métert zuhant, egyenesen a folyóba. Esélye sem volt a túlélésre." Kinyitom a szemem és nővérem boldog arcára pillantok, ahogy élete szerelme megcsókolja. A násznép tapsol és ujjong. Én pedig szellemként osonok mögé, hogy a fülébe súghassam. "Itt vagyok." Egy pillanatra kirázza őt a hideg. Úgy hagyom itt, hogy tudom, jó kezekben lesz.

~~0~~

Szó nélkül tartottam fel a bögrémet, hogy Sam észrevegye mit szeretnék. Közelebb lépett és kitöltötte az isten tudja hányadik kávémat. Éjjel-nappal kutattunk, hogy megtaláljuk a húgomat. Az az idióta természetesen elment egyedül kipucolni egy vámpír fészket. Viszont nem tudtuk pontosan hol lehetett, így kutattunk.

 - Nem hiszem el, hogy lelépett egyedül. - Ismételte magát Sam, ahogy lapozott egyet.

 - Ezt már megbeszéltük.

Nagyot ásítottam, majd vádlón néztem a kávéra. Egyetlen dolga van, és azt is elrontja ez az éltető ital.

 - Jó reggelt! - Jelent meg Dean.

 Oh, igen elfelejtettem mondani, hogy az idősebb Winchester szerint a húgom nincs életveszélyben. Szerintem pedig csak egyszerűen megkattant, mikor megtudta, hogy Alexa az ő autójával lépett le. Dean azóta nincs beszámítható állapotban. Általában a szobájában ül és filmezik, miközben azt hajtogatja, hogy ez csak egy álom és az ő Baby-jének nincs semmi baja.

 - Mit csinálsz? - Kérdeztem és próbáltam az előttem állóra koncentrálni.

 - Kijöttem reggelizni. - Vonta meg a vállát és kivette a hűtőből a húst. - Ez a legjobb a világon.

Öccse úgy nézett rá, mint aki először látja őt.

 - Meg fogsz halni pár éven belül, ha ezt így fojtatod. - Közölte tárgyilagos hangon.

 Én pedig csak egyet tudtam vele érteni.

 - Nem, hiszen én vagyok "Meat Man"! - Mondta úgy, mint aki komolyan is gondolja.

 Úristen. Komolyan gondolta.

 Dean felsőbbséges mosollyal hagyta el a konyhát. Egy darabig néztem utána, majd észrevettem, hogy Sam engem bámul.

 - Ne is mondd. - Ráztam meg a fejem és visszamélyedtem a könyvbe.

 - A te férjed. - Motyogta az orra alatt a másik, amire én csak megvontam a vállam.

Na igen, az én férjem.

~~0~~

 Könnyes szemekkel néztem az előttem állóra. Ez a szó, olyan régóta vártam, hogy ismét hallhassam, most mégis elszorult a torkom tőle és nem jó értelemben. Sam nem tudta, hogy idejöttem, senkinek sem szóltam róla. Így most egyedül álltam szemben Mihállyal, aki annak az arcát viselte, akit a legjobban szeretek.

 - Szerelmem. - Mondta ki ismét érzelemmentes hangon, és mintha hallotta volna, ahogy apró darabokra törik a szívem, elmosolyodott. Élvezte, hogy kínozhat. Élvezte, hogy szeretem Deant és azt is, hogy egyedül jöttem ide.

 - Nem fog megvédeni. - Lépett egyre közelebb és közelebb.

 A hangszálaim felmondták a szolgálatot és a testem sem mozdult. Belemászott az személyes terembe. Zokogni akartam. Lassan csettintésre emelte a kezét, de még mielőtt bármi történhetett volna, eltorzult az arca.

 - Menj! - Ordította. Azonnal tudtam, hogy most az igazi Dean az. - Menj már!

 Hangja felrázott a kábult állapotomból és futni kezdtem. Még egyszer visszafordultam, hogy ránézzek.

 - Szeretlek. - Tátogtam felé.

 Ő elmosolyodott, majd eltűnt a szemem elől. Remény áradt szét az ereimben. Dean ott van bent és arra vár, hogy kiszabadítsuk. Győzni fogunk.

~~0~~

 Sam arra kel, hogy valaki beront a szobájába. Mivel egy betörő nem valószínű, hogy felkapcsolná közben a villanyt, így már csak bátyja lehet. Szeme elé téve a kezét hunyorog a jövevényre.

 - Mi a fenét csinálsz ilyenkor, Dean? - Kérdez rá azonnal, még álomittas hangon.

 - Szerelmes vagyok. - Dől be mellé az ágyba az említett.

 Sam a testvére körül terjengő alkoholfelhőből arra következtet, hogy jó éjszakája lehetett a másiknak. Aztán az órára néz, ami hajnali hármat mutat.

 - És ki a szerencsétlen? - Ásít nagyot és még ő se tudja miért érdekli.

Az idősebb Winchester hasra fordul és miközben állát kitámasztja a kezeivel, rápislog a másikra.

 - Hát a Bia. - Ejti ki úgy a nevet, mintha valami imát mondana.

Sam csak bólint egyet és ál-érdeklődéssel teszi fel a kérdést.

 - És melyik Bia?

Dean arcán, mintha értetlenség futna át. Mintha azt kérdezné, hogy "Miért, van más is?"

 - Bianka Martens. - Közli még mindig elvarázsoltan.

 - A mi Biankánk?

 - Az én Biankám.

Sam megint az órára néz, majd bátyjára. Nah, ezt is megélték.